Chris magához szorított.
Hazafele az úton nem beszélgettünk.
De mikor hazaértünk és bezárta az ajtót…Nekitolt és a homlokát az enyémnek támasztotta.
- Miért kellett ezt csinálnod? –kérdezte.
- Te mondtad hogy menjek. –suttogtam miközben az orrunk is összeért.
- Soha többet. –suttogott miközben megcsókolt. nekem nyomta a derekát és körbefonta a lábaimat rajta. Felvonszolt az emeletre és letett az ágyra. Elképesztő gyorsasággal kapkodtuk le egymásról a ruhákat. A fejét a nyakamba fúrta és a kezünket a fejünk fölött összefonta. A takaró varázslatos módon lebegett fel-le. Az ismerős forróság hamarosan elöntötte a hasam. Leírhatatlan érzés mikor végre fél év után újra érzem hogy bármi történhet, bármit terjeszthetnek Ő szeret engem. És én is őt.
Az ajkamra tapadt majd megfordított és magához húzott. Semmit nem akartam mondani. Semmit. Csak hallgattam a szívverését.
A tenyerét a homlokomra tapasztott majd a sajátjára.
- Te lázas vagy. –jelentette ki.
- Nem. –mondtam majd tüsszögni kezdtem.
- Na persze! –mondta majd kibújt alólam, felvette a melegítő nadrágját rám meg rám adta a pulcsiját. Kiment a fürdőbe és hallottam ahogy a vizet engedi. Aztán leviharzott a lépcsőn.
- Remélem már a kádban ülsz!? –kiabált fel.
- IGEN APU! –szóltam vissza majd reszketve elindultam a kád fele. –EZ HIDEG! –ordítottam.
- Le kell vinni a lázad. –mondta miközben a számba rakta a hőmérőt.
- Csak én lehetek ilyen selejtes. –mondtam. Olyan szigorúan nézett rám hogy inkább meg sem szólaltam többet amíg a kis szerkentyű csipogni nem kezdett.
A diagnózis hamar felállt. 40°C -os láz, hányinger. Amit hamarosan a hányás is követett. Egész este ott görnyedeztem.
Végre sikerült elaludni a karjaiban de akkor jöttek a rémálmok. Egész éjjel forgolódtam és sikerült is felvernem.
- Nem akartalak felkelteni. –suttogtam.
- Nem kellett hozzá sok. Úgy dobálod magad… - nem is folytatta csak a hátára fordult.
- Bocsi. –mondtam. –Nem tudom mi van velem.
- Beteg vagy. –nézett rám. Hamarosan sikerült visszaaludnom de ő egy percet sem volt képes aludni. És ez másnap meg is látszott mikor próbálni mentek.
- Soha nem szoktad hordani. –mutattam a szemüvegére. –Ha ennyire fárad vagy felcsavarodsz az első fára. –mondtam majd becsuktam az ajtót. –Nem mész te sehova. –kezdtem feltolni az emeletre. –Itthon maradsz és alszol! –parancsoltam rá. Nem ellenkezett. Csak bedőlt az ágyba és elaludt.
Fogtam a telefonját és megcsörgettem Ricket.
- Mizu kis Csibe? –kérdezte mikor rájött én vagyok.
- Szia. Csak szólók hogy énekes nélkül próbáltok. Tegnap éjjel engem ápolt és nem tud még felülni sem az ágyban olyan fáradt.
- Miért neked mi bajod van? –borult ki Rick a telefon másik végén.
- Megfáztam és hányok. Nem nagy cucc. De nekem a betegséggel jár együtt a rémálom is. És akkor dobálom magam és szegény egész éjjel nem aludt. Nézd olyan fáradt hogyha elengedem próbálni akkor az első fára felcsavarodik kocsival…
- Megértem. –sóhajtott nagyot. –Akkor neked jobbulást Ő meg aludja ki magát mert holnap már kell próbálni!
- Oké. Mondom neki. –mosolyogtam majd letettem. Olyan jó hogy ilyen megértőek. Azt hittem már rég megutálnak. De valamiért még sem.
Hatalmas koppanást hallok az emeletről. Felrohanok- már amennyire tudok hányingerrel. Hamarosan Chris hatalmas alakját látom meg a fürdőben a földön feküdni. Röhög magán.
- Mit csináltál? –kérdeztem.
- Nem töröltél fel magad után és elcsúsztam. Ez a te hibád. –mutatott rám fekve. Fej csóválva segítettem neki felállni.
- Mars vissza aludni! –mondtam.
- Igen anyu! –forgatta a szemét röhögve de csak felkapott és ledöntött az ágyra.
- Azt akarod hogy kitaccsoljak? –kérdeztem.
- Nem. –mondta majd megcsókolt. Kb. az egész nap alvással ment el.
Egy hét teljes felépülés után újult erővel vetettem bele magam az írásba, fotózásba és minden más nehézségbe amit az élet gördített elém.