Oké. Tisztázzunk valamit. NEM szeretem Christ. Csak mint a barátomat. Egy nagyon közeli fiú barátot. Vagy mégis?
Van ez a fiú. Aiden. Szuper jó fej. És nagyon imádom. Beszéltem róla Pandának és ő is bólogatott hogy szép lenne.
Szóval egyre többet találkozom vele.
- De nem tölti ki az űrt teljesen amit hagytál magad után. –mondta Pandának mikor a ház tetején ültem. Ott ült mellettem és „beszélgettünk”. - Csak Chris volt képes kitölteni azt a helyet a mellkasom közepén. – Panda fejcsóválva nézte a Holdat.
Aiden hamarosan már a kanapén ülve csókolt. Képtelen voltam fékezni magam és reggel arra ébredek hogy az ágyban fekszünk meztelenül egymás karjaiban.
Csöngetnek. Magamra kapom az ingjét és leviharzok. Hatalmasra tárom az ajtót.
A kezem lehullik magam mellé mikor meglátom Chris arcát. Azt a fájdalommal és lemondással teli arcot soha nem fogom elfejteni.
- Nem láttad az ingem? –kérdezte mikor odasétált mögém. Csak álltam mint egy zsák. Egy zsák szemét. Chris könnyes szemmel fordított nekem hátat és indult a kocsija felé.
- Chris? –suttogtam.
Aide hamarosan elment és az önfeledt nevetés helyét a csönd vette át.
- „Miért tettem ezt? Miért vagyok ilyen önző. Hisz látszik a szemében. Nagyon fáj…”- gondolkoztam magamban.
- „Miért tette ezt? Miért voltam ekkora fafej hogy nem mondtam meg neki. Hogy lehettem ilyen hülye. Nem ismerek magamra. Másfél éve még kiszedtem a tömegből mert tudtam hogy szükségem van rá. És most… Most nem lehet már az enyém.” – ezek a gondolatok jártak Chris fejében miközben az autópályán tartott valahova.
A szenvedés foka mérhetetlen volt a testemben. Minden éjjel a saját sikoltásomra ébredek. Pandát nem láttam többé. A sírás több volt mint a nevetés és még így is éltem.
- Gyere vissza… - suttogtam. Utóbb rájöttem hogy csak Arra kellettem Aidennek. Az összes hibát elkövettem az életben amit megfogadtam hogy nem fogok. Méghozzá egy hónap alatt. – Gyere vissza! –súgtam magam elé majd a térdemre hajtottam a fejem és a sírás megtörte a csendet.
Egy hatalmas elhatározásra jutottam. Megkeresem- de előtte el kell mennem Rickhez. Ez kb. két hétbe került mikor véglegesen is rávettem magam hogy megteszem.
Útnak indultam hát Rickék házához.
Amúgy is régen láttam őket.
Feledhetetlen pillanatok egyike mikor meglátom Kristit az ajtóban. Hatalmas mosoly ragyog a száján. Megölel.
- Hát nem haragszotok rám? –kérdeztem.
- Miért haragudnánk. Ember vagy. Követsz el hibákat. –mondta Rick miközben egy pohár vizet adott a kezembe.
- Ez az a pohár amiből Ő is ivott miután felvertük a nevetéssel… - merengtem el.
- A gond nagyobb mint hittem. Nem hiszem el hogy egy ilyen szemét miatt van mindkettőtök szíve összetörve. – álmélkodott Kristi.
Felálltam és az ablakon bámultam ki az esőbe.
- Nagyobb az űr a mellkasomon mint eddig. Csak ő tudná betapasztani… - súgtam neki. Kristi egy cetlit csúsztatott elém.
- Itt van! Keresd meg. És beszélj vele. Mert ez így nem állapot. –mondta melegen mosolyogva. Megöleltem. Visszagondoltam azokra a napokra mikor még kisebbek voltunk és semmi gondunk nem volt. Csak éltünk bele a nagyvilágba…
- Köszönöm. –mondtam majd elköszöntem Ricktől is és elindultam megkeresni a rég elveszett életemet.
De nem sokáig jutottam.
Úgy 800 méterre a háztól át akartam menni a másik oldalra. Jött egy busz és pont telibe találta a mellkasomat és a fejemet.
Még magamnál voltam mikor megláttam a fejem fölött Kristi barátnőmet. Hallottam amint kiabál hogy hívjanak orvost. Rick pedig fél perccel később már a fejemet nézi. Egymásra néznek majd bólogatnak.
Levegőt már nem kapok. Képtelen vagyok rá.
Lehet most áll meg dobogni?
…
Egy telefon hívás zavarja meg Chris önsanyargatását.
- Nem érdekel. –mondta majd kinyomta a telefont.
Ismét a gondolataiba merülve fogja a fejét. Marcangolja magát mert nem tudta megtenni amire éppen készült. Addig nem amíg van remény.
A következő emlékem az hogy némán fekszek egy ágyon. Kristi mellettem ül Ricky pedig a folyosón járkál fel alá.
- Mi történt? –kérdeztem.
- Egy busz elütött… - suttogta Kristi
- Ki vagyok? –kérdeztem.
- Most szórakozol?
- Hol van? –néztem rá mikor felültem.
- Kint. De nem akar beszélni veled.
- Ez érthető. –húztam a számat. Egy orvos bejött.
- Fáj valamije? –kérdezte.
- A szívem. –suttogtam. A doki elmosolyodott majd megtapogatta a bordiámat. Olyan fájdalmat kevésszer éreztem még.
- Írjunk fel neki fájdalomcsillapítót és kössék be a bordáit. –mondta az orvos majd kiment. A fájdalomcsillapító megtette a hatását mert miután bekötötték a bordáimat elnyomott az álom.
A következő ébredésem nem volt valami kellemes. Egy fehér szobában ébredtem ahol semmi nem volt. Szó szerint semmi.
Panda jelent meg előttem. Magához szorított.
- Miért nem fáj a bordám? –kérdeztem.
- Mert itt nincs fájdalom.
- Hol vagyok? –kérdeztem megint. Panda leült a földre törökülésbe. Úgy mint régen.
- Az Átjáróban. Gyere mutatok valamit. –Panda kinyitott egy ajtót. Leültetett egy ablak elé.
Felülről láttam önmagam. Láttam Christ bejönni a szobába. Láttam a szemében hogy legszívesebben összeesne ott helyben.
- Azt mondtad itt nem létezik fájdalom. –vetettem Panda szemére.
- Ez a Szenvedések terme. Nézd éppen abban az állapotban vagy hogy eldöntheted visszamész vagy itt maradsz velem. –mondta egyre halkuló hangon. Chris néztem miközben az ágyamon könyököl és rázza a könny ami a szeméből folyik.
- Vissza akarok menni. –jelentettem ki. A nővérem könnyezni kezdett. – Nem úgy volt hogy az angyalok nem sírnak? –kérdeztem miközben magamhoz szorítottam.
- Szeretlek húgi! Nehogy elszúrd. –mondta majd eltűnt. A kép megszűnt és egy csöpp sötétség után Chris dudorászását hallottam keverve egy idegesítő kis csipogással.
- Bízok benned. –suttogta olyan halkan hogy valószínű még ő is alig hallotta.
Valami „csoda” folytán tüsszentettem egy hatalmasat.
- Utállak Panda. –mondtam magam elé. Chris gyorsan a könnyeit kezdte törölgetni.
- Miért csináltad ezt? –kérdezte.
- Meg akartalak találni… -suttogtam. – Rendbe akarok hozni mindent ami elromlott köztünk.
- Segítek oké? –nézett rám édesen.
Másnak persze szimplán ijesztő lehetett az a csokibarna szempár de én…
Én szerelmes lettem belé.