A zajos csöndet megtöri a dal.
A dal, ami már annyi mindent jelentett.
Menedéket, bosszút, emléket.
Hagyom, hogy hasson. Beszívom a szavak minden jelentését és
mögé gondolom, ami valaha ott volt, de mára már csak üres, megfakult, fájó
emlékké váltak.
Nem kínoz már többé.
A dübörgő basszus viszi a vért az ereimben és én hagyom,
hogy hasson.
Rád gondolok.
Meg arra, hogy nem vagy itt.
Nem vagy itt, hogy nevethessek jelentéktelen kis életemen.
Nem vagy itt, hogy sírhassak a válladon messzeséged miatt.
Nem vagy itt, hogy falnak szegezz és…
Az ablakon belibbenő csípős, hűvös szellő csikiz meg. Észre
sem vettem, hogy visszakúszott ez a fülsüketítő csendesség a szobába.
Ördögi gondolatok keringenek angyalok védte álmaimban.
A szél beletép a hajamba és én csak kiülök az ablakba.
Nézem a messzeséget.
A messzeséget, mely minden darabjában ott vagy és azt
kívánom, bárcsak közelebb lenne az ott és távolabb az itt, hogy legalább az
illatod érezzem.
Az ágy hideg.
A pulcsidban fekszem le.
Nyitva hagyom éjjelre az ablakot, hadd szálljon ki rajta a
csend.