THE PIANOIST*
-
Meffy! –kiabált fel az öcsém.
-
Ne sürgess már! –emeltem el a
fülemtől a telefont. – Bocsi az öcsém.
-
Semmi baj! akkor ott. –mosolygott a
telefonba Liza.
Másfél óra autókázás után megérkeztünk
Californiába. Amibe végül is belehaltam mivel az öcsém végi arról beszélt
milyen jó lesz mert már az összes hullámvasútra és mi egy másra felengedik mert
már elmúlt 12 éves és 150 cm.
A magam 19 évével már elég idegesítőnek
találtam.
-
Mennyi időm is van? –kérdeztem anyutól
miközben kiszálltam a kocsiból.
-
Hát nem a lányoknál alszol? Mert
végülis akkor akár zárásig is maradhattok. –mosolygott.
-
Oké. –kiabáltam vissza mikor már javában
rohantam a sorban ácsorgó csapatomhoz. Liza, Mike, Kristi és Blake már ott
álltak. Már csak rám vártak. Így öten vagyunk mi a „nagy” csapat. Olyanok vagyunk mint a tesók.
Hamarabb bejutottunk mint ahogy gondoltam volna.
Nem volt megállás. Olyanok voltunk mint a 10
évesek. Mindenhova bementünk, felültünk, megnéztünk és közben én a harmadik memóriakártya
tárhelyét zabálom a fényképezővel.
Épp ebédszünetet tartottunk. Disneyland
parkjában ücsörögve mikor Kristinek a torkán akad a falat és mutogatni kezd.
-
Itt vannak! ITT VANNAK! –kiabált.
Elnéztem abba az irányba amit mutatott.
-
Biztos hogy nem Ők azok. - bámultam
feléjük. De igazából én sem hittem el amit az előbb mondtam. Még bámultam egy
ideig a fekete hajú srácok egyikét és mikor rájött hogy őt kémlelem féloldalas,
csibész mosolyt küldött felém.
-
Téged néz! –jelentette ki durcásan
Liza.
-
Nem hiszem. - mondtam miközben még
mindig a srácot néztem.
-
JOSH BALZ MEFFYT BÁMULJA! –kiáltott
fel Kristi.
-
Lehetne még kicsit hangosabban? Nem
hallotta mindenki. –kértem gúnyosan.
Hamarosan befejeztük az ebédet és minden ott
folytatódott ahol befejeződött.
Rohangáltunk, kiabáltunk mi egy más. Szóval nem
voltunk halkak. És éppen ezért mindenki felfigyelt ránk.
Nem is kellettek volna azok a hullámvasutak
elvoltunk mi egyedül is. Éppen fogócskáztunk, Kristi elől rohantam. Aztán hasra
esek. Olyan nagyot vágódtam hogy felrepedt a térdem és a tenyerem is. Miután a
földön ülve felmértem káraimat ráébredtem hogy 6 fiú bámul rám. Mindegyiknek
fekete haja volt és hozzáillő fekete szerelést viselt.
-
Jól vagy? –kérdezte végül az egyik.
-
Igen. –bólogattam mikor megragadtam
a kezét ő meg felsegített. Valahogy elvesztem tengerkék szemében és csak
bámultuk egymást.
-
JOSH!? –hallottam egy férfi hangot.
Kétség kívül a Motionless in White tagjai álltak körül és Josh Balz pedig az ÉN
kezemet szorongatta. Kristi a távolban elismerően bólintott.
-
Majd megkereslek titeket… - hadarta.
–Elkísérem…
-
Meffy. –nyögtem ki.
-
Meffyt a gyengélkedőre. –mosolygott.
-
Köszi. –mosolyogtam mikor kéz a
kézben elindultunk az orvosi szobába.
Majd’ az egész parkot bejártuk mire megtaláltuk
a első segélyt nyújtó táblácskát. A jobb kezem sajgott a térdeimen pedig már
végig folyt a vér.
Persze be sem állt a szánk.
-
Nem is kell ezt annyira
lefertőtleníteni. – húztam a szám.
-
Nem baj. –mondta majd betolt a
rendelőbe.
10 perccel később már fel-alá rohangáltunk.
Össze se futottunk se a srácokkal, se pedig a Motionless tagjaival. Egész este
együtt lógtunk.
Aztán majdnem bezártak minket Disneyland-be. Lassan
elindultunk ki a vidámparkból.
-
Tulajdon képen Californiában laksz?
–kérdezte.
-
Nem. –mosolyogtam. –
Pennsylvania. Scranton. –mondtam büszkén
majd a kulcsaimat kezdtem keresni. Még sétáltunk mikor megláttam a motoromat. –
Áááh. Apu elhozta nekem! –ugrándoztam.
-
Azt ne mondd hogy ez a tiéd. –nézett
nagyot mikor meglátta a motort.
-
Igazából közösen használjuk apuval.
-
De ha PA-ban laksz… Hogy kerülsz
Californiába?
-
Úgy hogy volt egy kis kiruccanásunk
itt. És itt vannak a haverok és most hozzájuk megyek. –nevetgéltem mikor
megtaláltam a kulcsot.
-
De most nem haza mész?
-
Nem. Majd holnap.
-
Hát remélem látlak még. –mondta.
Elmosolyodtam és a fejemre húztam a bukósisakom. Aztán elhajtottam. Még utána
nézett a motoron ülő alakomnak és elismerően bólintott.
Mikor megérkeztem Liza-hoz már javában állt a
bál. Senki nem vett észre. Hál’ Istennek. De hamar elszállingóztak a többiek és
csak mi ketten maradtunk ott. És leittuk magunkat a sárga földig.
Másnap reggel a telefonom eszeveszett csörgésére
kelek fel. Kristi volt az.
-
Tele van veled az egész Cyber világ.
Josh egyfolytában rólad Tweetel dolgokat. – igazából fel sem fogtam mit mond.
Értettem a szavak jelentését de nem álltak össze értelmes mondattá.
Hamarosan felszívtam magam, elköszöntem Liza-tól
és motorral, félholtan indultam vissza Scranton-ba. Ami egy igazán rossz ötlet
volt.
Mivel elgázoltak. De fogalmam sem volt hogy vagy
miért.
-
Ennyire nem tudsz nélkülem élni? –kérdeztem
mikor a földön fekve felfedeztem Josh arcát. Mosolygott. –Nem értem mi vicces
van egy elgázolt emberen. –mondtam mikor felsegített.
-
Csak éppen meglöktelek oldalról. –nevetett
tovább. – Én akartalak visszavinni. –bökte ki végül.
-
Oh. Az más.
Liza mindig fenntart egy helyet a motoromnak. És
ennek per pillanat örültem. Dobtam neki egy SMS-t hogy a motor itt marad még
egy időre majd bevágódtam Balz mellé a kocsiba.
-
Ha simán azt mondod te akarsz
visszavinni nem kellett volna „elütnöd”! –szólaltam meg.
-
Az nem lett volna lovagias. Az
eredeti terv az volt hogy megvárom míg visszamész Scranton-ba és egyik éjjel
megszöktetlek. De nem tudtam várni. –nevetett miközben az utat nézte. Több volt
a hangjában mint „barátság” és igazából nem tudtam mire vélni.
-
Tudsz te egész nap vezetni? –
kérdeztem „gúnyosan”.
-
Nem nézed ki belőlem igaz? –mosolygott
rám. Helyben elolvadtam.
Aztán csak hülyültünk. Amit a telefonom csörgése
zavart meg.
-
Hallo? –kaptam fel egy kiadós
röhögést elfojtva.
-
Nem leszünk otthon! –recsegte anyu a
vonal másik végéről. –Te nem motorozol? –kérdezte.
-
Nem… egyik barátom hazavisz. –néztem
Joshra de láttam rajta hogy rosszul esik neki hogy csak egy „barát” de istenem
egy hete sem ismerem. Az más hogy mindig nézem a magazinokat meg a koncert
felvételeket…
A kezére fektettem az enyémet. Erre csak elmosolyodott.
-
Szóval miért nem lesztek otthon? –kérdeztem
anyutól. Josh felkapta a fejét és kaján csillogást véltem felfedezni a
szemében.
-
Elutazunk. Tudod megígértük az
öcsédnek hogy elvisszük valahova egy hétre. Hát kinézett valami nagyon gyerekes
helyet ahol van műugró medence és most odavisszük Keddig. –hadarta anyu. Éreztem
rajta hogy pakol.
-
Ma Péntek van. –vontam le a
következtetést. –Akkor van 4 napom otthon. Egyedül? –kérdeztem.
-
Igen. De a házat egybe kérem vissza.
–nevette el magát.
-
Meglesz. –mondtam majd még
beszéltünk kicsit de letettük.
-
Hallom lesz egy kis nyugtod.
-
Nem hiszem. –néztem rá jelentőség
teljesen.
Lassan ment le a nap és a hülyülés helyét egyre
komolyabb témák vették át. Sokat megtudtam róla. Még a mellé amiket olvasok. De
az nem olyan mintha megértenéd és megismernéd. Elolvasod egy tényként. De Ő
ezen a tényen tud változtatni.
-
És mi szeretnél lenni? –kérdezte.
-
Magasabb. –mondtam. Persze rögtön
nevetni kezdtünk.
-
Nem. Tényleg. Mivel szeretnél
foglalkozni?
-
Őszintén? Fogalmam sincs. –vontam vállat.
– Valami fotózással vagy írással. –mondtam. Hátra nyúltam a fényképezőmért. Meglóbáltam
előtte. –Ha van időd miután hazavittél megmutatom. – nevettem.
-
Szóval azt akarod hogy veled
maradjak. Jó… - ellenkezésre se hagyott időt. Igazából volt benne valami
igazság.
Egyre álmosabb voltam és egyre többet ásítoztam.
Aztán végül csak felhúztam a térdemet a fejemhez és elaludtam az ülésben. Álmodtam.
És hamarosan be is fog következni.
Reggel az első napsugarakkal megérkeztünk mi is
a házunkhoz. Josh leparkolt én meg a kulcsokat kezdtem keresni lázasan.
-
A motorodhoz mindig van kulcs de a
lakáshoz nem? –nevetgélt mikor látta hogy kétségbe esetten a kocsija
motorháztetejére öntöm a táskám tartalmát.
-
Nagyon vicces. –mondtam majd
visszapakoltam a táskámba, átvetettem a hátamon, kézen ragadtam és elindultam
az utca másik felére.
-
Betörsz vagy mi? –kérdezte a
szemében csillogással.
-
Nem betörés a saját házamba. –másztam
át a kerítésen. Dixie rögtön ott termett. – Szia kutya! Jó voltál? –kezdtem gügyögni
a kutyámmal.
-
A tiéd? –kérdezte Balz aki a hátam
mögül nézett ki.
-
Igen. –bólogattam büszkén majd a
terasz ajtóval kezdtem szórakozni.
10 perccel később már a házban kergetett
fel-alá. De mivel nem ismerte a házat így könnyű volt meglógnom előle. Igazi
útvesztő a mi kis házunk.
-
Oké Meffy! Feladom! –kiabált a
nappali közepéről. –Hol vagy? –kérdezte. Keresni kezdett és egyre kétségbe
esettebben rohangált folyosóról, folyosóra.
Lerohant a földszintre és keresztül szántott a
konyhán. Majd a kuckómhoz ért.
Félve nyitott be.
-
Csak nem azt hitted hogy a hullámmal
találkozol majd? –kérdeztem az ágyamon ücsörögve. Erre csak elmosolyodott és
bemászott mellém.
-
Mi jót csinálsz? –kérdezte. A
képernyőt kezdte bámulni. A képeimet nézegettem amiket még ezer éve csináltam. –
Oh jut eszembe. Nekem te ezekkel még lógsz. –kapta ki a kezemből a laptopot és
már nézegette is a képeket. Néhányat elszörnyedve, néhányat mosolyogva.
Elhasalt a hatalmas ágyamon de hamar elnyomta az
álom. Kivettem a gépet a feje alól és
egy párnát raktam a helyére. Betakartam és befészkeltem magam mellé. Olyan éjfél körül felébredtem.
-
Alszol? –suttogtam. Egy ideig nem jött
válasz de mocorogni kezdett és maga alá gyűrt. – Ezek szerint nem. –mosolyogtam.
Megmaradt hajába markoltam míg Ő az
arcomat fürkészte.
Az ajkai rohamosan közelítettek az enyéim felé
és mikor összeértek mintha egy világ robbant volna fel bennem. De benne is.
Éreztem.
Belemosolygott a számba majd újra harcolni
kezdtek az ajkaink. Felült és magára húzott. A kezei a pólóm alatt járták körbe
a felsőtestemet majd mikor végeztek egy könnyed mozdulattal lerántva rólam azt.
Le akartam dönteni de még így is erősebb volt nálam és visszafele sült el a
dolog. Maga alá temetett és a nadrágommal kezdett szórakozni.
-
Ez nem ér. –súgtam a fülébe majd
kacéran a nyakába haraptam, amitől kirázta a hideg és liba bőrős lett.
Hamarosan lekerült rólunk minden és már csak egymást
takartuk. Bemásztunk a takaró alá mivel beláttuk hogy igazából fázunk.
Hatalmas utazás vette kezdetét… legalábbis
számomra. Bár ahogy tudom még ő is… szóval szűz.
Sóhajok egyik a másik után hagyták el a szánkat
hol halkabb hol hangosabb. A kezünket összefonta és a fülembe suttogott.
Végtelen csók csatákat vívtunk miközben a derekunk el-elemelkedett egymástól.
Sikítva szálltam a felhők fölé majd egy
másodperc múlva vissza a Világba.
Josh kuncogva nyugtázta hogy én „kész vagyok”. Egyre
gyorsuló légzése hirtelen megszakadt és a nyakamba bújva lihegett tovább.
Mikor a légzése valamelyest visszaállt a
szemembe nézett majd megcsókolt. Végig mászott a nyakamon, a vállamon, a
mellkasomon majd vissza. A fülembe súgta amiről még álmomban sem mertem
gondolni.
-
Szeretlek. –egy rövid szócska. Mégis
a világot jelentette nekem ebben a percben. Fejét a mellkasomra hajtotta.
Dúdolni kezdtem majd hamarosan elnyomta az álom.