A repülőn ültem, fülemben az új dallal.
Még nincs rajta szöveg de már kívülről tudom az egészet…
-
…Mert
nem mindenkinek adatik meg hogy beszélhet… Szerencsés vagyok hogy én
megtehetem. Nem azért írok hogy gazdag legyek… Azért írok hogy a világ megtudja
mi van bennem… Hogy alkothassak. –mondtam a riporternek. Ő pedig elképedve figyelte
amit mondok.
-
Reméljük
egyre többen megismernek majd… -mondta. –A következőkben pedig…. – a többi
megint úgyis csak a rizsa. Már nagyon elegem volt az egész behízelgő, semmit
mondó kérdésekből és arcokból. Lassan egy bábúnak éreztem magam. Csak egy bábunak
a sok közül aki eljátssza a szerepét amit megírnak neki. Én nem ez akarok
lenni. A magam útján akarok járni, a magam döntéseit akarom hozni…
Három héten belül ez volt az ezredik
TV-s fellépés. Soha többet nem akarom hallani azt a sok képmutatást s
BAROMSÁGOT amit kitaláltak az életemről…
Már csak két óra… - nyugtatgatom magam a
taxiban ami éppen a csarnokba visz.
Egy pillanat alatt forog le minden a
szemeim előtt… Mikor újra a karjaiban voltam.
Fül süketítő búgással esett le a
színpadról. Mikor meglátott minden kiesett a kezéből.
-
Mi
tartott eddig? – kérdezte végül.
-
Nagy
volt a tömeg a reptéren. –nevettem. A kezembe nyomott egy mikrofont.
-
Csak
nem gondolod… - néztem rá kétségbe esetten.
-
De
gondolom. –mondta. Elkezdte énekelni a dalt. A refrén sem volt valami egyszerű….
Este görcsbe áll gyomorral állok a tükör
előtt… Éppen a hangomat melegítem be. Igen a 8 év ének-zenei suli megtette a
hatását.
Féltem. Nagyon. Mi van ha nem tetszem
nekik… Fel sem mertem menni a színpadra… Chris mögött araszolva másztam fel a
dobogóra majd mikor elkezdtem…Minden megszűnt. Csak lebegtem.
-
Már
értem mit szeretsz ezen. –súgtam oda neki. Na hát… ebből a „Kérlek El énekelj
velem a koncerten!” dologból az lett hogy a refréneket AZ ÖSSZESET én éneklem…
Még ma is. Fogalmam sincs miért jött ez így össze.
Eltelt két hónap. Maxxy a kutyus szépen
nő és már nem olyan gyámoltalan mint volt. Chris már szinten minden dalhoz
leültet… van kezem a dalokban. És ez jó. Hisz… először hozzám sem akart szólni.
Ricky és Kristi elutaztak valahova ketten… jó nekik. Én pedig megint járom a
világot.
-
Chris
én abbahagyom az írást! –jelentettem ki mikor hulla fáradtan beesetem az ágyba.
-
Nem
hagyhatod… hisz ez az életed…
-
Már
nem is tudom ki vagyok igazából. Sok majom körbeugrál és érzem magamon hogy
változok. A rossz irányba. –mondtam majd kiültem az ablakba… Annyira magára
vette ezt a dolgot hogy vagy 4 oldalon keresztül azt magyarázta Tumblr-ön hogy
miért ilyen selejtes az emberiség…
-
Nem
kellett volna. –néztem rá mikor megláttam a gépen a bejegyzést…
-
De
igen. Tudja csak a világ mit gondolok. –nevetett majd kivette az ölemből a
gépet és megcsókolt. A többit meg már
úgy is tudjátok.
A következő hónapok stúdiózással
szálltak el.
-
De
Chris én NEM tudok úgy üvölteni mint te… - mondtam a fejemen azzal a hatalmas
fejhallgatóval.
-
Csak
próbáld meg. –kérte. Nagyot sóhajtottam majd a fülemben elindult a zene én
pedig csak becsuktam a szemem és a másik pillanatban már csak a saját kiabálásomat
hallom.
-
Művész
vagy! –nevetett Chris. – Kíváncsi vagy rá? –kérdezte miközben kijöttem a kis
szobából.
-
Igen.
– mosolyogva lejátszotta nekem a számot. Leesett az állam.
-
Előbb
is kipróbálhattad volna. –nevetett.
-
Soha
többet. –húztam az agyát.
Hamar megfogalmazódott bennünk hogy azt
a dolgot is meg kéne ejteni amit esküvőnek hívnak.
Hát… ebből lett egy hatalmas galiba…