Forgive the unforgivable.

Ez az a story amin már egy ideje dolgozok. ^^

PROLÓGUS

-          Kevin kérlek ne csináld ezt! –kértem már majdnem sírva.

-          Ki ez a srác? –kérdezte szerelmem, dühtől remegve.

-          Leonnak hívják. Az évfolyamtársam. –suttogtam, mély levegőt vettem majd közelebb léptem hozzá. –De komolyan mondom, semmi nincs köztünk. –de ez már nem volt igaz.

-          Hiszek neked. –mondta. Kissé meglepődtem, hogy csak így elhitte, de nem baj. Higgye csak. Addig jó amíg hisz. Megállt bennem az ütő mikor felemelte immár könny áztatta szemem. – Szeretlek. –súgta a fülembe és megcsókolt. Abban a pillanatban tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok.

# 1. Nyár, féktelen nyár

Álmosan vertem le az órámat a földre. Fel sem akartam kelni. Persze tudtam, hogy iskolába kell mennem, de a hétvége eseményei még mindig nem tisztultak ki teljesen a fejemből. Az álmom sem könnyítette meg a dolgokat, pont úgy ahogy az sem, hogy a telefonomon a Loentól kapott SMS villog.

-          A francba. –suttogtam magam elé. Elolvastam az SMS-t majd visszadőltem az ágyba. – Mókás év elé nézünk. –nevettem kicsit kínomban.

„A suliban látlak!! ;)”

Kezdett a feje tetejére állni minden.

Az iskola úgy öntötte magából a boldog, fehér ingben rohangáló srácokat, mintha jobb dolga nem is lehetett volna. Mindenki boldog volt mivel 1. nyár van, 2. vége az iskolának és 3. hamarosan kezdődik a fesztivál szezon.

Már én is be voltam zsongva rendesen. Nem gyakran engedik el az embert a szülei az államok másik oldalára, főleg nem egész nyárra.

Otthon már minden kész volt. Be voltam pakolva, a fényképezőm a táskám mellett hevert és a repjegyem is kész volt.

Becsaptam magam mögött az ajtót és elkezdtem lehúzni a blúzom.

-          Ne segítsek? –kérdezte Kevin miközben hátulról átölelt miközben a vállamat csókolgatta. Őt sajnálom egyedül itt hagyni. De neki is nyár van. Mégsem várhatom el tőle, hogy minden nap velem legyen. Én meg kaptam egy egész nyaras állás lehetőséget. Ő meg ezt nem várhatja el tőlem, hogy kihagyjam. Így abban egyeztünk meg, hogy a nyáron nem leszünk együtt.

-          De én attól még mindig nagyon szeretlek. –mondta. –És nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad, vagy visszatartsalak, ha jön helyettem valaki jobb. –mondta. És általában itt szoktam fejbe vágni.

-          Mi a baj? –kérdezte miközben felnézett. A kezeim már szinte maguktól mozogtak. Már észre sem veszem. Megrázom a fejem, kiszakítva magam a gondolataimból.

-          Nincs. –mosolyodtam el erőtlenül miközben lehúztam a felsőjét. Nem volt nagyon kigyúrva. Nem is szeretem az olyan srácokat.

Elmosolyodott és megcsókolt. Boldog voltam. Semmi más nem tehetett ennél boldogabbá. Lehúztuk egymásról a maradék ruhát és megtörtént aminek megkellett.

-          Holnap ugye jössz velem a reptérre? –kérdeztem.

-          Persze – mosolygott majd megpuszilta a homlokom és elaludtunk. Fura bele gondolni, hogy hivatalosan már nem is vagyunk együtt.

-          Szeretlek. –súgta a fülembe majd elaludt.

Reggel már teljesen be voltam zsongva.

-          És mi van ha itt hagyok valamit? Hol a jegyem!? –a sírás kerülgetett annyira ideges voltam. Kevin elém állt és két tenyere közé fogta a fejem.

-          Nem lesz semmi gáz. –mondta. – Minden rendben lesz.

Mosolyogtam. Tudtam hogy ezek az utolsó percek amiket vele tölthetek, nagyon hosszú ideig. Meg az is a tudomásomra jutott, hogy ez lesz életem eddigi legeslegjobb nyara. Juj ez kicsit most furán hangzott, de így van. Szóval most nem éppen tudott nagyon mélyen meghatni semmi más.

Elindultunk a reptérre mert már így is késésben voltunk.

-          Mindened megvan? –kérdezte anyu. Bólintottam.

-          De a szívemet itt hagyom. – viccelődtem. Kevin megölelt majd megcsókolt.

-          Már most hiányzol. – súgta a fülembe. Jaj nehogy azt higgyétek, hogy Kevin ilyen nagyon érzelgős, csak még nem nagyon voltunk ennyi időt távol egymástól és nem tudjuk, hogy bírjuk majd. – Szeretlek. Vigyázz magadra. –mondta majd megint megcsókolt. Utoljára. Bólintottam, mert másra nem nagyon volt erőm.

Elindultam a kapu felé. Még volt 35 perc a gép indulásáig. Megkerestem a helyem a repülőn. Már láttam Kevin versét kiírva a blogjára. Megszakadt a szívem, sírni volt kedvem, de szükségem volt erre az utazásra.

Mély levegőt vettem és leszálltam a gépről. Már megírtam mindenkinek, hogy minden rendben van. Tökéletesen rendben. Azt persze nem írtam meg nekik, hogy hulla vagyok és már kisírtam a szemem, meg hasonlók.

Még otthonról intéztem magamnak kocsit egész nyárra, így azzal már nem kellett foglalkoznom. A járgány a parkolóban állt és –ahogy megbeszéltem a tulajjal- a cím ahol lakni fogok és a kocsi kulcs a kesztyűtartóban volt. Fellélegeztem mikor megérkeztem a megadott címre és egy 20-25 év körüli lány fogadott. Rendületlenül állt az ajtóban mosolyogva. Visszamosolyogtam rá.

-          Mary vagyok. –mondta.

-          Hope. – mondtam. Mary csacsogni kezdett. Csak arra figyeltem ami nekem is fontos volt, például, hogy a felső szint az enyém, van külön fürdőszobám meg hasonlók.

Mosolyogtam egészen addig amíg segített felpakolni a dolgaimat az emeletre, de mikor végeztünk, becsaptam az ajtót és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel ami először feltűnt az az volt, hogy senki nem feküdt mellettem és ez furcsa módon boldogsággal, nyugodtsággal és elégedettséggel töltött el. Leültem a bőröndöm elé és elővettem a gépem meg még egy pár dolgot amire szükségem lesz. Bekapcsoltam a masinát, feltettem tölteni a telefonom majd elmentem fürdeni. Mire visszaértem töménytelen mennyiségű e-mail, egyéb levél, ismerősnek jelölés és felkérés fogadott. És a vicces az volt, hogy nem tudtam miért.