Forgive the unforgivable.

Ez az a story amin már egy ideje dolgozok. ^^

PROLÓGUS

-          Kevin kérlek ne csináld ezt! –kértem már majdnem sírva.

-          Ki ez a srác? –kérdezte szerelmem, dühtől remegve.

-          Leonnak hívják. Az évfolyamtársam. –suttogtam, mély levegőt vettem majd közelebb léptem hozzá. –De komolyan mondom, semmi nincs köztünk. –de ez már nem volt igaz.

-          Hiszek neked. –mondta. Kissé meglepődtem, hogy csak így elhitte, de nem baj. Higgye csak. Addig jó amíg hisz. Megállt bennem az ütő mikor felemelte immár könny áztatta szemem. – Szeretlek. –súgta a fülembe és megcsókolt. Abban a pillanatban tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok.

# 1. Nyár, féktelen nyár

Álmosan vertem le az órámat a földre. Fel sem akartam kelni. Persze tudtam, hogy iskolába kell mennem, de a hétvége eseményei még mindig nem tisztultak ki teljesen a fejemből. Az álmom sem könnyítette meg a dolgokat, pont úgy ahogy az sem, hogy a telefonomon a Loentól kapott SMS villog.

-          A francba. –suttogtam magam elé. Elolvastam az SMS-t majd visszadőltem az ágyba. – Mókás év elé nézünk. –nevettem kicsit kínomban.

„A suliban látlak!! ;)”

Kezdett a feje tetejére állni minden.

Az iskola úgy öntötte magából a boldog, fehér ingben rohangáló srácokat, mintha jobb dolga nem is lehetett volna. Mindenki boldog volt mivel 1. nyár van, 2. vége az iskolának és 3. hamarosan kezdődik a fesztivál szezon.

Már én is be voltam zsongva rendesen. Nem gyakran engedik el az embert a szülei az államok másik oldalára, főleg nem egész nyárra.

Otthon már minden kész volt. Be voltam pakolva, a fényképezőm a táskám mellett hevert és a repjegyem is kész volt.

Becsaptam magam mögött az ajtót és elkezdtem lehúzni a blúzom.

-          Ne segítsek? –kérdezte Kevin miközben hátulról átölelt miközben a vállamat csókolgatta. Őt sajnálom egyedül itt hagyni. De neki is nyár van. Mégsem várhatom el tőle, hogy minden nap velem legyen. Én meg kaptam egy egész nyaras állás lehetőséget. Ő meg ezt nem várhatja el tőlem, hogy kihagyjam. Így abban egyeztünk meg, hogy a nyáron nem leszünk együtt.

-          De én attól még mindig nagyon szeretlek. –mondta. –És nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad, vagy visszatartsalak, ha jön helyettem valaki jobb. –mondta. És általában itt szoktam fejbe vágni.

-          Mi a baj? –kérdezte miközben felnézett. A kezeim már szinte maguktól mozogtak. Már észre sem veszem. Megrázom a fejem, kiszakítva magam a gondolataimból.

-          Nincs. –mosolyodtam el erőtlenül miközben lehúztam a felsőjét. Nem volt nagyon kigyúrva. Nem is szeretem az olyan srácokat.

Elmosolyodott és megcsókolt. Boldog voltam. Semmi más nem tehetett ennél boldogabbá. Lehúztuk egymásról a maradék ruhát és megtörtént aminek megkellett.

-          Holnap ugye jössz velem a reptérre? –kérdeztem.

-          Persze – mosolygott majd megpuszilta a homlokom és elaludtunk. Fura bele gondolni, hogy hivatalosan már nem is vagyunk együtt.

-          Szeretlek. –súgta a fülembe majd elaludt.

Reggel már teljesen be voltam zsongva.

-          És mi van ha itt hagyok valamit? Hol a jegyem!? –a sírás kerülgetett annyira ideges voltam. Kevin elém állt és két tenyere közé fogta a fejem.

-          Nem lesz semmi gáz. –mondta. – Minden rendben lesz.

Mosolyogtam. Tudtam hogy ezek az utolsó percek amiket vele tölthetek, nagyon hosszú ideig. Meg az is a tudomásomra jutott, hogy ez lesz életem eddigi legeslegjobb nyara. Juj ez kicsit most furán hangzott, de így van. Szóval most nem éppen tudott nagyon mélyen meghatni semmi más.

Elindultunk a reptérre mert már így is késésben voltunk.

-          Mindened megvan? –kérdezte anyu. Bólintottam.

-          De a szívemet itt hagyom. – viccelődtem. Kevin megölelt majd megcsókolt.

-          Már most hiányzol. – súgta a fülembe. Jaj nehogy azt higgyétek, hogy Kevin ilyen nagyon érzelgős, csak még nem nagyon voltunk ennyi időt távol egymástól és nem tudjuk, hogy bírjuk majd. – Szeretlek. Vigyázz magadra. –mondta majd megint megcsókolt. Utoljára. Bólintottam, mert másra nem nagyon volt erőm.

Elindultam a kapu felé. Még volt 35 perc a gép indulásáig. Megkerestem a helyem a repülőn. Már láttam Kevin versét kiírva a blogjára. Megszakadt a szívem, sírni volt kedvem, de szükségem volt erre az utazásra.

Mély levegőt vettem és leszálltam a gépről. Már megírtam mindenkinek, hogy minden rendben van. Tökéletesen rendben. Azt persze nem írtam meg nekik, hogy hulla vagyok és már kisírtam a szemem, meg hasonlók.

Még otthonról intéztem magamnak kocsit egész nyárra, így azzal már nem kellett foglalkoznom. A járgány a parkolóban állt és –ahogy megbeszéltem a tulajjal- a cím ahol lakni fogok és a kocsi kulcs a kesztyűtartóban volt. Fellélegeztem mikor megérkeztem a megadott címre és egy 20-25 év körüli lány fogadott. Rendületlenül állt az ajtóban mosolyogva. Visszamosolyogtam rá.

-          Mary vagyok. –mondta.

-          Hope. – mondtam. Mary csacsogni kezdett. Csak arra figyeltem ami nekem is fontos volt, például, hogy a felső szint az enyém, van külön fürdőszobám meg hasonlók.

Mosolyogtam egészen addig amíg segített felpakolni a dolgaimat az emeletre, de mikor végeztünk, becsaptam az ajtót és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel ami először feltűnt az az volt, hogy senki nem feküdt mellettem és ez furcsa módon boldogsággal, nyugodtsággal és elégedettséggel töltött el. Leültem a bőröndöm elé és elővettem a gépem meg még egy pár dolgot amire szükségem lesz. Bekapcsoltam a masinát, feltettem tölteni a telefonom majd elmentem fürdeni. Mire visszaértem töménytelen mennyiségű e-mail, egyéb levél, ismerősnek jelölés és felkérés fogadott. És a vicces az volt, hogy nem tudtam miért. 

Running to the Arms of Hell.

Sosem akartam férjhez menni, de mikor anyámék beállítottak a zongora szobámba a város legbefolyásosabb, legférfiasabb férfijával el kellett gondolkodnom mit is akarok.

Sir Chritopher Thomas Cerulli egy igen kedvelt személyiség a nők körében és nem veti meg a saját vonzerejét, így képzelhetitek, milyen híre van itt.

-          Kislányom – anyu midig így hív. –Ő itt…

-          Tudom ki Ő. –mondtam. Letaglózottan ültem a zongora mellett. Az illem megkövetelte, hogy álljak fel így megtettem. Kihátráltam a zongorám mögül de a ceruzámat még mindig az ujjaim közt forgattam, nemcsak azért hogy ne kelljen kezet fognom vele… hanem azért is mert égtem a vágytól, hogy végre leírhassam azt a három hangot ami hiányzott az Altatódalból.

-          Kisasszony. –hajolt meg.

-          Uram. –ellejtettem egy pukedlit. Utáltam pukedlizni… felesleges.

-          Sir Cerulli itt marad vacsorára. –jelentette ki anyu miközben mi csak bámultuk egymást.

Megbabonázottan álltam előtte. Thomas Cerulli… a mi birtokunkon… Ráadásul engem keresve. Ez lehetetlen. Természetesen nagyon kellemes ember, azt leszámítva, hogy már ma le akart fektetni. Miután este elment megígérte, hogy még látjuk egymást.

-          Anya? –néztem be a szobájába. –Miért volt itt az Úr pontosan?

-          Meg szeretne ismerni. Az emberek csodájára járnak az intelligenciádnak kincsem. –mondta anyu.

-          Nem. Csak le akar fektetni. Nem láttad a mozdulataiban? –kérdeztem.

-          Kincsem. Túl sok könyvet olvastál. – anyu ilyenkor hajthatatlan. Utáltam mikor ilyen. Éppen felépült de máris az én férjhez adásomon gondolkodik.

-          Kérlek mondd, hogy ez nem csak megint egy ócska kísérlet arra, hogy férjhez adjatok?

-          Majd ha megismered vélekedsz róla. A jövő héten úgy is odautazol.

-          Hogy micsoda? –kérdeztem

-          Jól hallottad. –mosolygott anyu.

De ez pont az volt. Egy újabb férj szerzési kísérlet. Ami ellen nem tudtam tenni.

Elég szóbeszéd jár Thomasról ahhoz hogy messziről elkerüljem.

A hét úgy telt mintha felgyorsították volna.

Nem tudtam meddig maradok a Cerulli birtokon így annyi ruhát pakoltam ami nekem egy hónapra is elég lenne.

-          Nem vagyok hajlandó elvinni a kocsit! –mondtam miközben felnyergeltem a lovam. – Igen tudom hol van Sir Cerulli birtoka és nem, nem érdekel mit mondasz akkor is lovon megyek. –mondtam mikor megláttam anyut az istálló ajtajában állni.

-          El akarod ijeszteni magadtól? –kérdezte. Meghúztam Liliom nyergét és hátra mosolyogtam. Anyu a szemét forgatta.

-          Eszemben sincs. –mondtam majd felültem a nyeregbe.

Elvágtattam, még láttam anyu fej csóválását de nem érdekelt.

-          Mióta lovagol? –kérdezte miközben bevezettem Liliomot az istállóba.

-          Amióta nadrágot is hordok. –mosolyogtam miközben levettem a csizmámat.

-          Komolyan gondolja, hogy mezítláb jön be? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Levettem Liliom nyergét és kivettem az egyik tartóból a másik cipőm.

Felvettem majd a táskáimat is a kezembe vettem.

-          Szabad? –kérdezte majd kivette a kezemből őket. – Vacsora hétkor van. –mosolygott miközben követtem a szobába. – Átöltözhet, ha gondolja. – nézett végig rajtam. –Utána körbevezetem.

Semmi rosszallás nem volt a hangjában, vagy megvetés. Lehet hogy az emberek rosszul ítélik meg az Urat?

Kiment a szobából és én ellen állhatatlan késztetést éreztem arra, hogy felvegyem a legjobb ruhámat és eltegyem minden előítéletem a bőröndömbe.

Már felöltöztem mikor bejött, épp levelet írtam haza, anyuéknak.

-          Igen? –néztem fel.

-          Arra gondoltam… - nézett végig a szobán. Kicsit meglepődött. A bőröndjeimet beraktam a hatalmas ágy alá és egy csokor virágon kívül semmi nem utalt arra, hogy az Úrnál egy nő tartózkodik. -, hogy körbe vezetném. Ha van kedve. –mosolygott félősen. Bár Thomasról ezt furcsa volt elképzelni.

-          Azt mondták a környéken itt van a legnagyobb könyvtár… - mondtam lelkesen.

-          Maga javíthatatlan. – csóválta a fejét az úr.

Kinyújtotta a kezét és én odasétáltam, majd belekaroltam és elindultunk.

-          Ugye nem az ajtótól akar körbevezetni….?

-          Nem. –mosolyodott el. –Csak a könyvtár lent van.

-          Szokott sétálni? –kérdeztem. Nem akartam feleslegesen fecsegni. Nem az én műfajom…

-          Igen. –mosolygott tovább. – Minden nap kerítek rá időt. Miért kérdezi?

Közös vonásokat keresek, hogy legyen miről beszélni…

-          Érdekel mivel múlatja azt a kevés szabadidejét…

-          Tényleg csekély ez az idő. –nevetett. – De ha a birtokon vagyok, mindig kerítek időt egy jó nagy sétára. Főleg egy ilyen elragadó hölgy társaságában. –mosolygott tovább majd kitárta a könyvtár ajtaját.

Elállt a szavam. –Három generáció óta gyűlnek itt a könyvek.

-          Szabad? –néztem rá. Csak kitárta a kezét megadva az engedélyt arra, hogy belépjek a környék leggazdagabb könyvtárába.

A könyvek között gyorsan szalad az idő.

-          Kész a vacsora. –jött be Thomas. Hirtelen vágtam be a könyvet mert meglepődtem és meg is ijedtem egy kicsit. Egy önéletrajzi regény volt.

-          Megijesztettem….?

-          Nem – szabadkoztam miközben visszacsúsztattam a könyvet a helyére.

-          Hogy szereti, hogy nevezik? –bukott ki belőlem hirtelen.

-          Jogos. –mosolyodott el. –Nos lássuk csak… Hivatalosan Sir Cerulli, a családom Christopher-nek szólít, de van néhány közeli barátom akik Thomasnak hívnak…

-          És mit szeretne, én hogy hívjam? –kérdeztem a poharam mögül mivel kicsit elpirultam.

-          A Christopher megfelel. –bólintott mosolyogva miközben az arcát fürkésztem.

Alapvetően furcsa volt a helyzet mivel a Sir velem szemben ült de nem asztalfőn. Végre volt időm megnézni a szemét jó alaposan. Csokoládébarna. Olyan mélyek hogy akár el lehetne veszni bennük…

-          Lilian? –kérdezte. Felnéztem. És akkor leesett.

-          Igazából igen. De apu Liliomnak hív, anyu Lilinek, a nővérem is Liliomnak hív és a lovam is Liliom. De a Lilian tökéletesen megfelel. – mosolyogtam.

Az este nagyon kellemesen telt. Vacsora után Christopher - ahogy megbeszéltük- felolvasott abból a könyvből amit még korábban elkezdtem.

-          Holnap meglátogat néhány barátom. –közölte. – Lenne kedve lovas pólót játszani? –kérdezte. Bólintottam.

-          Jó éjt. –mondtam miközben elindultam felfele a lépcsőn.

-          Jó éjszakát, Lilian. –a hanglejtés amivel mindezt a mondatot mondta olyan forróságot idézett elő a testemben amit nem tudtam hova tenni.

Reggel mikor felébredtem az Urak már ott voltak.

-          Éhes? –kérdezte Christopher miután köszönt.

-          Egy kicsit. –mondtam álmosan.

Ettem majd visszamentem a szobámba, felöltöztem és mentem utánuk az istállóba.

Mikor meghallottam a beszélgetést, megálltam és hallgattam.

-          Thomas nem gondolhatod komolyan. Ez nem az a nő akiről annyi jót hallottunk.

-          De pontosan Ő az. –dacolt Christopher.

-          Jó reggelt. –léptem ki a szögletből.

A hat férfi úgy nézett mintha nem láttak volna még fehér embert. Christopher pedig csaj fejcsóválva mosolygott.

-          Csak nem, nem láttak még nőt nadrágban? –kérdeztem miközben felnyergeltem Liliomot. A délelőtt további részét játékkal töltöttük.

A számtalan játszmából kettőt én, hármat Christopher a többit pedig valamelyik Úr nyerte. Bemutatta nekem őket, de hogy őszinte legyek a legtöbbjük nevét azonnal elfelejtettem.

Megvacsoráztunk - úgy ahogy minden este. Christopher velem szemben ült az urak pedig körülvettek minket.

Mikor másnap a reggeli sétámról visszatértem az urak már nem voltak ott.

-          Hová…? –kérdeztem.

-          Elmentek. –válaszolta nyugodtan Christopher. –Az édesanyja írt. Nem jönnek a bálra.

-          De én itt leszek. –mosolyogtam.  Csak bólintott.

A bál… Igen. Tökéletes volt. Nem volt olyan sok ember mégis kitöltötték Christopher házának alsó szintjét.

A Sir jó házigazda révén fel-alá rohangált és nagyon keveset láttam csak.

Én a magam részéről leültem az egyik ablak elé, közel a zenekarhoz és hallgattam a játékukat.

-          Lilian, kérlek! –hallottam egyszer csak a hangját. Felálltam és odasétáltam hozzá.

-          Szeretném bemutatni az édesapámat. Sir William Cerulli. Apa. Ő itt Miss Lilian Silvernight. –mutatott kettőnk között. Meghajoltam, illedelmes voltam.

-          Örvendek. –suttogtam.

Az apjának hamar el kellett mennie, mégis megtisztelve éreztem magam, hogy megismerhettem.

Aztán megkaptam életem legszebb öt percét.

-          Megkaphatnám ezt a táncot? –kérdezte Christopher a fülembe suttogva. Bólintottam.

Senkivel nem táncolt aznap este. Csak fel-alá rohangált. És most. Engem kért fel először.

Gyorsan történtek a dolgok.

A majd’ 3 hónapos itt tartózkodásom nagyon sokat elárult Róla.

A bejáró női elmesélték, hogy nem gyakran lát vendégül ilyen hosszú időre senkit. Főleg nem hölgyeket.

Kezdett kialakulni bennem valami iránta és nagyon fájt a szívem mikor el kellett jönnöm a birtokáról.

Két hónap levelezgetés után egyik nap, váratlanul beállított hozzánk.

-          Beszélhetnék Liliannel… Négy szem közt. Ha lehet? –kérdezte egy tea után.

Anyu bólintott majd kisétáltak a szobából.

-          Sétáljunk egyet. –vetette fel az ötletet.

-          Rendben –mosolyogtam.

Nem volt akkor a birtokunk, mint Neki, de elég nagy volt ahhoz hogy jókat lehessen sétálni és el lehessen veszni a fák között.

-          Mi szél hozta ide? –kérdeztem mikor kiértünk a kedvenc fánk alá. Pont látó és hallótávolságon kívül kerültünk. Ma nem vadászik nálunk senki és vendégeket sem várunk. Senki nem zavarhat meg minket. Bármit is szeretne az Úr.

Christopher fél térdre ereszkedett. Könnyek gyűltek a szemembe. Persze a boldogságtól.

-          Ugye tudod, hogy sokan fognak támadni ezért minket… - kezdtem mikor leültünk a fa aljába.

-          Semmi nem érdekel amíg velem vagy. –mondta majd megfogta az állam és megcsókolt.

Több, mint Hatezer

Szaisztok! 
Tudom régen írtam, de mégis köszönöm a mostmár több, mint HATEZER megjelenítést!! Nagyon sokat jelent nekem. 
A nyáron megpróbálok valami rendszert erőltetni az írásaimba, és megpróbálok minél többet írni, Nektek. ^^ 
Megpróbálok majd mindenfélét írni. Lehet hogy sikerül majd összehoznom egy "trilógiát" majd meglátjuk. 
Mindenesetre Köszönöm a támogatásotokat! 
Jó nyarat nektek. Sok napozást és boldogságot! ^^

xx
L. 

If it means a lot to You.

Három napja nincs itthon. „Dolgozik”. Veszekedve váltunk el és nekem hatalmas lelkiismeret furdalásom van.

Mi van ha haza sem akar jönni?

Remélem nem így van. Fel-alá járkáltam a nappaliban mikor megszólalt a telefonom.

Ő volt.

-          Sajnálom! Nem akartam! –vettem fel a telefont sírva. Egész idáig sikerült tartani magam, de most mikor meghallottam a hangját már nem ment tovább.

-          Csh! – csitított. – Ne sírj! Még két óra és otthon vagyok. És utána megbeszéljük. – mondta.

Bólogattam mivel másra már nem telt tőlem. – Szeretlek! –mondta. –Sietek.

A két óra amit mondott iszonyatosan lassan tel el. Nem tudtam mit kezdeni magammal.

Néha csak ültem és pityeregtem. Háromnapi sírás gyülemlett fel bennem…  Már várni sem tudtam, hogy hazaérjen.

Minden egyes elhaladó autóra felkaptam a fejem, hát ha Ő az…. De mindig csalódnom kellett.

Olyan volt, mintha a másik felem letépték volna.  Három éve vagyunk együtt és eddig minden veszekedést túléltünk…

Ő tudta mi kell nekem és meg is tudta adni.

Hallottam megállni egy autót a feljárón.

Ő volt az.

Könny áztatta szemem mögül alig láttam ki, de megpróbáltam kirohanni.

A karjaiba vetettem magam és csak sírtam tovább.

-          Bocsáss meg kérlek!! –hüppögtem.

A dereka köré fonta a lábam és bevitt.

Becsapta az ajtót és leültetett a kanapéra az ölébe.

-          Nem haragszom. –mondta.

-          Nagyon hiányoztál… - temette a fejét a vállamba ott ahol a nyakammal találkozik.

-          Ígérd meg, hogy soha többet… - nem tudtam befejezni a mondatot. Esdekelve néztem rá, megint a sírás fojtogatott.

-          Ígérem. –mondta. Eldöntött és letörölte a könnyeimet.

Átkarolta a derekam majd a hasamra hajtotta a fejét.

-          Senki nem állhat közénk. –motyogta már félálomban.

Hagytam had aludjon. A fejét simogattam.

Belefáradtam a veszekedésbe. És Ő is.

Nem fogunk többet harcolni.

Már minden jobb lesz. 

Ballad of a Broken Man.

Amit még a szünetre ígértem. ^^ tada. 

A koncertnek vége. A srácok fáradtan és izzadtan másznak le a színpadról.

-          Jók voltatok! –mondta Allie és megcsókolta Ryan-t.

Chris halványan elmosolyodott de már nem itt járt. Tudta, hogy a rajongók élnek-halnak, hogy kimenjen és autogramot osztogasson, de nem fog.

Ma nem.

Éjjel nem indulnak tovább és a srácok elhatározták, hogy csapnak egy görbe estét de Chris nem megy velük.

Ma nem.

Már nem is hívták. Tudták, hogy szeretett énekesüket megviselte Ange távozása. Persze mindenkit megviselt de Chris már betegesen kötődött hozzá.

A telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Angelot hívta. Persze nem vette fel. A világ másik végén más az idő.

Keresett egy másik számot is.

-          Itt vagyok!- lépett be egy alacsony lány Chris szállodai szobájába.

-          Nem fogom megjátszani, hogy nincs semmi baj. –motyogta.

-          Tudom. –mondta a lány.

Leült a fotelba és Chris az ölébe hajtotta a fejét.

-          Mióta csináljuk ezt? –kérdezte.

-          Nem tudom. –mondta az énekes. Egy szívszaggatóan hosszú másodpercig egymás szemébe néztek aztán megcsókolták egymást.

-          Chris. –szólalt meg fojtott hangon a lány.

-          Mondd.

-          Kirúgtak otthonról. –mondta könnyezve a vörös. A lány szülei nem nézték jó szemmel hogy egyetlen lányuk egy ilyen „erkölcstelen csődtömeggel” jár.

-          Az az alkoholista…. –kezdett szitkozódni Chris.

-          És azt mondta az egyetemet sem fizeti nekem.

-          És most mihez kezdesz? –kérdezte. Látszott rajta hogy sík ideg.

-          Nem tudom – sóhajtott a lány.  Chris felállt az ágyról és a kulcsait kereste. – Mit csinálsz?

-          Átiratkozol a Scranton-i Nyelvtudományi Egyetemre.

-          Mi…?

-          És hozzám költözöl.

-          Mi…? – nézett értetlenül a vörös lány.

-          És fizetem az egyetemet neked! –mondta az énekes felindultan,. már-már zihálva.

-          Nem akarom, hogy miattam mindig haza kelljen jönnöd. És mégis hogy magyarázod meg a szüleidnek ezt a helyzetet…?

-          Nem tudod mennyi ideje gondolkodok ezen. - Letérdelt a lány elé és megfogta a kezét. – Ellie! –tette a kezét a lány álla alá. – Nézz rám kérlek. Mi baj van?

-          Mit fognak mondani? –kérdezte. –Majdnem 10 év van köztünk.

-          Mióta érdekel téged a korod, vagy az enyém? Istenem hét év nem a világ! Mit mondott neked?

-          Semmit. –próbálta terelni a szót a lány. Már több mint 4 éve együttvoltak. Persze nem egyfolytában. Sokáig sikerült titokban tartaniuk. Angelo volt az első aki megtudta, persze a banda mindent tud. De azt hogy most Ellie itt van azt nem. Azt senki nem tudta.

-          Örülök hogy most vagytok itt. –mondta Chris. Ellie felállt és az ablakhoz sétált.

-          Sosem fogom elfelejteni. –könnyek csillogtak a szemében.

-          Hey. Még élek. –mosolygott Chris miközben megölelte.

-          De majdnem megöltelek! –csattan fel Ellie. – Az én hibám!- a fejét az énekes mellkasába fúrta.

Chrisnek elsötétedtek a szemei.

-          Redrum? – nézett fel Ellie.

-          Itt vagyok. –mosolygott de a szeme mélységes félelmet és bánatot tükrözött.

 Régóta vette körül őket a sötétség.

-          És mi van ha reggel felébredek, hogy az egész csak egy álom volt? – Kérdezte Ellie miközben egy forró könnycsepp folyt végig az arcán.

-          De nem álmodsz! –mosolygott rá Chris. A lány csak elképedve nézte. Ő aki teljesen tökéletlen és ügyetlen. Neki adatik meg egy ilyen ember?

Ellie nem is érezte mikor mentek át az ágyhoz. Sikerült elérnie hogy teljesen ki tudja zárnia  világot.

-          Ugye itt maradsz éjjel?

-          Reggel a könyvtárban kezdek. Itt maradok. Feltéve ha te is itt leszel mikor felébredek. –felelte a lány. A férfi bólintott és mind két kezét Ellie dühtől és félelemtől lüktető fejére tette majd megcsókolta. A pillangók a lány gyomrában az első csók óta változatlanok és mikor szakítottak Chris-szel úgy érezte, mintha kiszakították volna a tüdejét.

-          Vége van ennek az egésznek és haza megyünk. –mondta miután véget vetett a csóknak de a homlokuk még összeért.

Ellie persze veszélyes volt. Nem a társadalomra de annál inkább Chrisre és a férfiakra. A vörös lányt sosem érdekelte, hogy Chris milyen iskolát végzett vagy, hogy mennyit keres. Vagy, hogy mennyi az IQ-ja. Tisztában volt vele, hogy a bankszámláján lévő számösszeg nem csekély de nem érdekelte. A személye és szerelme érdekelte. Az érzések amiket feléje táplált és az, hogy ezt kellőképpen tudja viszonozni.

-          Komolyan gondoltad? –kérdezte Ellie miközben Chris meztelen felsőtestén jártatta az ujjait és a szívverését hallgatta.

-          A legkomolyabban. – jelentette ki a férfi és még szorosabban húzta magához a lányt, már ha ez lehetséges volt.

-          Jó. –mondta a lány.

-          Micsoda?

-          Hozzád költözök. –mondta ki azokat a szavakat Ellie amiket Chris hallani akart.

Leírhatatlan érzések suhantak át Chris arcán majd elterült a száján egy hatalmas vigyor. Megismerkedésük óta erre várt mert Ellie egy olyan lány akivel nem csak lefeküdni érdemes, de mellette ébredni is.

-          Annyi mindenen vagyunk túl és én… - kezdte Chris.

-          Csh. –tette a szájára az ujját a lány. –Ne mondj semmit. Tudom. Mindent értek. Én is szeretlek. –Chris csak elmosolyodott és maga alá gyűrte a lányt.

Csókolózni kezdtek és hamarosan a maradék ruhát is levették egymásról.

Nem ez volt az első alkalom, hogy együtt voltak.

Ez számukra már nem a szexről szólt. Hanem valami, sokkal tisztább dologról amit mi úgy nevezünk szerelem.

Sóhajok közepette bújtak egymásba. A szó minden értelmében.

Ellie sikítva érte el a csúcsot majd ernyedten esett össze Chris verejték áztatta mellkasán.

-          Nem fogom tudni elégszer kimondani… - suttogta a fülébe a férfi.

-          Nem is kell. Tudom. –nevetgélt Ellie.

-          „ And nothing I could ever write… Will help you understand this life…

-          There’s so much beauty scaring out, when your eyes lay lost in all the City Lights…” – dudorásztak együtt.

-          Nem hittem hogy van még hangod ezek után. –cukkolta Chris a lányt miközben maga alá gyűrte és csókokkal hintette be az arcát.

-          Tudod, hogy sosem tudtam csöndben maradni. –nevetett a lány miközben újra egy csókban forrtak össze.

-          Megnézzük a napkeltét? –kérdezte csillogó szemekkel a férfi.

Ellie csak bólintott.

Betakaróztak és kiültek a teraszra. Egy külső személő nem tudta volna megmondani melyik kinek a lába, de nekik ez így tökéletes volt.

A Nap lassan, vörösen izzva, komótosan jött fel.

-          Meddig vagytok még turnén?

-          Még két hét. –válaszolta a férfi.

-          Azt már kibírom. – fúrta a fejét Ellie a mellkasába.

Hatalmas lépés volt a kapcsolatukban ez. És ezt most senki nem tudta elrontani.

A fény rájuk sütött, együtt voltak és úgy érezték az egész világgal megtudnak küzdeni, kézen fogva, addig amíg szeretik egymást.