Úgy sem mered meghúzni!

Az ajtóban álltál. Majdnem eltévedtem a lépcsőházban. Sosem fogom megtanulni, hogy előbb fel kell menni a lépcsőn, balra, majd lemenni egy másik lépcsőn és onnan már látni foglak, és csak egy harmadik lépcsősor választ el minket egymástól.

Szóval ott álltál az ajtóban, a mellkasodon összefont kézzel, kinyúlt pólóban és még kinyúltabb pulcsiban. Biztos fáztál. És rám mosolyogtál, mint mindig, amikor meglátsz.

Elképesztő milyen könnyen zavarba tudsz hozni. Meg az is, amit művelünk, vagyis, pontosabban, amit te művelsz velem, de ezt most hagyjuk. Ez csak ránk tartozik.

Végül is örülök, hogy találkoztunk. És annak is, hogy így alakultak a dolgok.

Annak is örülök, hogy azon a „végzetes éjszakán” mégis a másik szobában aludtunk. De ez most már mindegy, te is tudod.

És még örülök annak is, hogy… minek is?

Annak, hogy néha eszedbe jutok és ráeszmélsz, hogy hiányzom, ha csak egy kicsit is, és akkor egy órán belül vagy ötször megkérdezed, hogy mit csinálok este, de sosem mondod meg miért. Hiszen tudom.

Végtelen boldogsággal tölt el, hogy tudom, gondolsz rám.

Mert az tény, hogy én szinte már túl sokat gondolok rád.

A szőnyegeden ülve eszmélek fel, hogy bekapcsoltad az erősítőt, meg, hogy leültél a fotelba, a kezedbe vetted a gitárt és elkezdted játszani azt a számot. Tudod? Persze, hogy tudod, hisz egész este azzal szekáltál.

De nem bánom. Úgyis eleget fogom még hallgatni, mikor nem érzek majd mást csak határtalan büszkeséget, vagy éppen sík ideg leszek, miközben vágom a videót és izgulok, vagy éppen nem, hogy tetszik-e majd neked, vagy sem. Bár mondjuk, nem neked kell tetszenie, hanem nekem, hiszen mégis csak az én munkám, de nem baj. Adok a véleményedre, vagy nem?

Nem is tudom.

Ahogy azt sem, hogy hogy viszonyulnak majd egymáshoz a dolgok, vagy, hogy mit hoz az idő. Boldogságot vagy felejtést?

Remélem semmiképpen sem felejtést, bár lehet, kibírnám. Csak kérdés, hogy akarom-e, vagy, hogy te akarod-e. Remélem nem, mert utálok búcsúzkodni.

És újra kezded a dalt, a két, szörnyű film után és nekem hatalmas mosoly terül el az arcomon, a kezembe temetem a fejem a boldogságtól, hogy egyáltalán érdeklődsz, valamilyen szinten, aziránt amit, együtt kell, majd megcsináljunk.

Még nem tudod, milyen vagyok, és én sem tudom milyen vagy, de amit eddig mutattál magadból, az tökéletesen elég lenne, ha nem akarnék többet belőled, minden egyes alkalommal, mikor találkozunk.

A gondolataim csak cikáznak és olyan felesleges kérdésekkel írhatnám tele ezt a lapot, mint, „Ugye nem fogod elfelejteni, hogy 11-én forgatunk!?” meg, hasonlók. De inkább nem, és ennek a papírnak a végére csak annyit akarok még írni, hogy…

De ezt inkább majd személyesen mondom el, mikor újra rám mosolyogsz, vagy, mondjuk, mikor  az államat piszkálod, amikor tudod, hogy nem szeretem, vagy az, ingemmel játszol, pont úgy, mint a –túl kényelmes- kanapédon tegnap éjszaka. Igen. Majd akkor elmondom.