Visszatérő

Valószínűleg a legalkalmatlanabb pillanatot választottam a „nagy visszatérésre”. Az érettségi előtti utolsó pillanatban tört rám az írhatnék, amire nem mellesleg kereken öt évet vártam.

Az pont annyi idő, mint, amit gimnáziumban töltöttem.

Vannak, akiknek nagyon jól alakulnak a gimnazista évei, hát nekem nem. Nem félek kimondani, nekem a gimnázium szar volt. Voltak nagyon szép pillanatok, mikor megismertem az életemet azóta is meghatározó embereket, vagy mikor pont pénteken a kezemben egy halom virággal ott álltam, mindenki kattintgatott, de én csak arra tudtam gondolni, hogy igen, ez az, vége. Persze még le kell érettségizzek, de az kevésbé tűnik ijesztőnek, mint visszagondolni erre az öt évre és a megpróbáltatásaira. 

Annyiszor kellett visszafogjam magam, nem mertem kimondani, amit gondolok, mert amúgy sem voltam egy nagyon népszerű valaki, sokszor kikezdtek és kinéztek, fura vagyok még most is- az is maradok, de akit a szívembe zártam, ők itt is maradnak. A szívemben. Az meg, hogy mit fog rólam gondolni bárki is, már annyira hidegen hagy, hogy most pont ezért öntöm szavakba a gondolataimat.

Azt mondják, a középiskola az életre nevel. Ezzel néhány éve nem értettem volna egyet. Manapság már egyre inkább. Aki azt hiszi, hogy az élet habostorta és mindig mindent meg fog kapni, ráadásul úgy, ahogy azt ő akarja, az nagyon téved. Az élet néha igazságtalan. Mondjuk, mikor nem engednek javítani, pedig aztán lehetne, mert pont úgy áll az az átlag, vagy mikor valaki nem ismeri a „kegyelemkettes” fogalmát, pedig igazán megérdemelnéd, hogy ne egy kapa éktelenkedjen az év végi értesítőben. De hát ez van, ezt kell elfogadni.

De ott a másik oldal is. Voltak olyan tanárok is, akik mindig inkább segíteni, terelgetni próbáltak minket. Én például ezért is nem szeretnék eltávolodni sem az írástól, sem a filmezéstől, pedig volt néhány mélypont, amikor azt mondtam, elég volt én ezt nem csinálom tovább. És valóban igaz a mondás, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét.

Tanultam. Sokat tanultam a gimnázium alatt. Emberekről, életekről, motivációkról és kapcsolatokról. De valószínűleg a legtöbbet erősödni erősödtem. Nincs már feltétlen szükségem valakire, aki fogja a kezem és adott esetben húz magam után, hogy csináljam már. Persze, nagyon örülök, ha valaki tart annyira érdemesnek, hogy megfogja a kezem és velem tartson, mert, ha valamire, társakra nagyon nagy szüksége van az embernek.

Egy rossz reggelen egy ölelés, egy mosoly, akár egy „Szia!” is pont elég ahhoz, hogy új erőt adjon. Valószínűleg nekem így sikerült ezt az öt évet túlélni. Kölcsönösen belekapaszkodtam olyan, számomra ma is fontos emberekbe, akikkel felváltva cipeltük egymást a vállainkon és kölcsönösen adtunk erőt a másiknak. Együtt sírtunk, ha kellett, de együtt is nevettünk, ha arra került a sor.

Értük végtelenül hálás vagyok. Hálás vagyok, mert vannak emberek az életemben, akikre azt tudom mondani, igen, ők a barátaim és jóban-rosszban együtt tudunk lenni, nevetni tudunk a másikon, ha kell és támogatni tudjuk, mert ez a legfontosabb. A támogatás. És a megerősítés, hogy nem feleslegesen dolgozol, van, aki értékel.

Sok minden lezajlott ezalatt az öt év alatt. Két iskola, három kapcsolat, 20 kiló, egy majdnem depresszió, számtalan tanár, aki vagy segített, vagy nem, barátok és ellenségek jöttek-mentek. Igazi „népvándorlás”. De minderre szükségem volt. Szükséges volt elszenvedni minden szomorú vagy negatív pillanatot, szükséges volt szenvedélyesen belevetni magam valami újba- akár.

És most, minden nagyzolás és nagyképűség nélkül, azt tudom mondani, hogy kész vagyok. Gyűjtöttem elég tapasztalatot és élményt, hogy tudjak meríteni belőle az életem következő szakaszára.

Végezetül még annyit, hogy köszönöm. Köszönöm mindenkinek, aki csak egy percre is mögöttem állt, vagy a vállamra tette a kezét és lelket és elszántságot vert belém.

Megérte.

Minden.