Running to the Arms of Hell.

Sosem akartam férjhez menni, de mikor anyámék beállítottak a zongora szobámba a város legbefolyásosabb, legférfiasabb férfijával el kellett gondolkodnom mit is akarok.

Sir Chritopher Thomas Cerulli egy igen kedvelt személyiség a nők körében és nem veti meg a saját vonzerejét, így képzelhetitek, milyen híre van itt.

-          Kislányom – anyu midig így hív. –Ő itt…

-          Tudom ki Ő. –mondtam. Letaglózottan ültem a zongora mellett. Az illem megkövetelte, hogy álljak fel így megtettem. Kihátráltam a zongorám mögül de a ceruzámat még mindig az ujjaim közt forgattam, nemcsak azért hogy ne kelljen kezet fognom vele… hanem azért is mert égtem a vágytól, hogy végre leírhassam azt a három hangot ami hiányzott az Altatódalból.

-          Kisasszony. –hajolt meg.

-          Uram. –ellejtettem egy pukedlit. Utáltam pukedlizni… felesleges.

-          Sir Cerulli itt marad vacsorára. –jelentette ki anyu miközben mi csak bámultuk egymást.

Megbabonázottan álltam előtte. Thomas Cerulli… a mi birtokunkon… Ráadásul engem keresve. Ez lehetetlen. Természetesen nagyon kellemes ember, azt leszámítva, hogy már ma le akart fektetni. Miután este elment megígérte, hogy még látjuk egymást.

-          Anya? –néztem be a szobájába. –Miért volt itt az Úr pontosan?

-          Meg szeretne ismerni. Az emberek csodájára járnak az intelligenciádnak kincsem. –mondta anyu.

-          Nem. Csak le akar fektetni. Nem láttad a mozdulataiban? –kérdeztem.

-          Kincsem. Túl sok könyvet olvastál. – anyu ilyenkor hajthatatlan. Utáltam mikor ilyen. Éppen felépült de máris az én férjhez adásomon gondolkodik.

-          Kérlek mondd, hogy ez nem csak megint egy ócska kísérlet arra, hogy férjhez adjatok?

-          Majd ha megismered vélekedsz róla. A jövő héten úgy is odautazol.

-          Hogy micsoda? –kérdeztem

-          Jól hallottad. –mosolygott anyu.

De ez pont az volt. Egy újabb férj szerzési kísérlet. Ami ellen nem tudtam tenni.

Elég szóbeszéd jár Thomasról ahhoz hogy messziről elkerüljem.

A hét úgy telt mintha felgyorsították volna.

Nem tudtam meddig maradok a Cerulli birtokon így annyi ruhát pakoltam ami nekem egy hónapra is elég lenne.

-          Nem vagyok hajlandó elvinni a kocsit! –mondtam miközben felnyergeltem a lovam. – Igen tudom hol van Sir Cerulli birtoka és nem, nem érdekel mit mondasz akkor is lovon megyek. –mondtam mikor megláttam anyut az istálló ajtajában állni.

-          El akarod ijeszteni magadtól? –kérdezte. Meghúztam Liliom nyergét és hátra mosolyogtam. Anyu a szemét forgatta.

-          Eszemben sincs. –mondtam majd felültem a nyeregbe.

Elvágtattam, még láttam anyu fej csóválását de nem érdekelt.

-          Mióta lovagol? –kérdezte miközben bevezettem Liliomot az istállóba.

-          Amióta nadrágot is hordok. –mosolyogtam miközben levettem a csizmámat.

-          Komolyan gondolja, hogy mezítláb jön be? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Levettem Liliom nyergét és kivettem az egyik tartóból a másik cipőm.

Felvettem majd a táskáimat is a kezembe vettem.

-          Szabad? –kérdezte majd kivette a kezemből őket. – Vacsora hétkor van. –mosolygott miközben követtem a szobába. – Átöltözhet, ha gondolja. – nézett végig rajtam. –Utána körbevezetem.

Semmi rosszallás nem volt a hangjában, vagy megvetés. Lehet hogy az emberek rosszul ítélik meg az Urat?

Kiment a szobából és én ellen állhatatlan késztetést éreztem arra, hogy felvegyem a legjobb ruhámat és eltegyem minden előítéletem a bőröndömbe.

Már felöltöztem mikor bejött, épp levelet írtam haza, anyuéknak.

-          Igen? –néztem fel.

-          Arra gondoltam… - nézett végig a szobán. Kicsit meglepődött. A bőröndjeimet beraktam a hatalmas ágy alá és egy csokor virágon kívül semmi nem utalt arra, hogy az Úrnál egy nő tartózkodik. -, hogy körbe vezetném. Ha van kedve. –mosolygott félősen. Bár Thomasról ezt furcsa volt elképzelni.

-          Azt mondták a környéken itt van a legnagyobb könyvtár… - mondtam lelkesen.

-          Maga javíthatatlan. – csóválta a fejét az úr.

Kinyújtotta a kezét és én odasétáltam, majd belekaroltam és elindultunk.

-          Ugye nem az ajtótól akar körbevezetni….?

-          Nem. –mosolyodott el. –Csak a könyvtár lent van.

-          Szokott sétálni? –kérdeztem. Nem akartam feleslegesen fecsegni. Nem az én műfajom…

-          Igen. –mosolygott tovább. – Minden nap kerítek rá időt. Miért kérdezi?

Közös vonásokat keresek, hogy legyen miről beszélni…

-          Érdekel mivel múlatja azt a kevés szabadidejét…

-          Tényleg csekély ez az idő. –nevetett. – De ha a birtokon vagyok, mindig kerítek időt egy jó nagy sétára. Főleg egy ilyen elragadó hölgy társaságában. –mosolygott tovább majd kitárta a könyvtár ajtaját.

Elállt a szavam. –Három generáció óta gyűlnek itt a könyvek.

-          Szabad? –néztem rá. Csak kitárta a kezét megadva az engedélyt arra, hogy belépjek a környék leggazdagabb könyvtárába.

A könyvek között gyorsan szalad az idő.

-          Kész a vacsora. –jött be Thomas. Hirtelen vágtam be a könyvet mert meglepődtem és meg is ijedtem egy kicsit. Egy önéletrajzi regény volt.

-          Megijesztettem….?

-          Nem – szabadkoztam miközben visszacsúsztattam a könyvet a helyére.

-          Hogy szereti, hogy nevezik? –bukott ki belőlem hirtelen.

-          Jogos. –mosolyodott el. –Nos lássuk csak… Hivatalosan Sir Cerulli, a családom Christopher-nek szólít, de van néhány közeli barátom akik Thomasnak hívnak…

-          És mit szeretne, én hogy hívjam? –kérdeztem a poharam mögül mivel kicsit elpirultam.

-          A Christopher megfelel. –bólintott mosolyogva miközben az arcát fürkésztem.

Alapvetően furcsa volt a helyzet mivel a Sir velem szemben ült de nem asztalfőn. Végre volt időm megnézni a szemét jó alaposan. Csokoládébarna. Olyan mélyek hogy akár el lehetne veszni bennük…

-          Lilian? –kérdezte. Felnéztem. És akkor leesett.

-          Igazából igen. De apu Liliomnak hív, anyu Lilinek, a nővérem is Liliomnak hív és a lovam is Liliom. De a Lilian tökéletesen megfelel. – mosolyogtam.

Az este nagyon kellemesen telt. Vacsora után Christopher - ahogy megbeszéltük- felolvasott abból a könyvből amit még korábban elkezdtem.

-          Holnap meglátogat néhány barátom. –közölte. – Lenne kedve lovas pólót játszani? –kérdezte. Bólintottam.

-          Jó éjt. –mondtam miközben elindultam felfele a lépcsőn.

-          Jó éjszakát, Lilian. –a hanglejtés amivel mindezt a mondatot mondta olyan forróságot idézett elő a testemben amit nem tudtam hova tenni.

Reggel mikor felébredtem az Urak már ott voltak.

-          Éhes? –kérdezte Christopher miután köszönt.

-          Egy kicsit. –mondtam álmosan.

Ettem majd visszamentem a szobámba, felöltöztem és mentem utánuk az istállóba.

Mikor meghallottam a beszélgetést, megálltam és hallgattam.

-          Thomas nem gondolhatod komolyan. Ez nem az a nő akiről annyi jót hallottunk.

-          De pontosan Ő az. –dacolt Christopher.

-          Jó reggelt. –léptem ki a szögletből.

A hat férfi úgy nézett mintha nem láttak volna még fehér embert. Christopher pedig csaj fejcsóválva mosolygott.

-          Csak nem, nem láttak még nőt nadrágban? –kérdeztem miközben felnyergeltem Liliomot. A délelőtt további részét játékkal töltöttük.

A számtalan játszmából kettőt én, hármat Christopher a többit pedig valamelyik Úr nyerte. Bemutatta nekem őket, de hogy őszinte legyek a legtöbbjük nevét azonnal elfelejtettem.

Megvacsoráztunk - úgy ahogy minden este. Christopher velem szemben ült az urak pedig körülvettek minket.

Mikor másnap a reggeli sétámról visszatértem az urak már nem voltak ott.

-          Hová…? –kérdeztem.

-          Elmentek. –válaszolta nyugodtan Christopher. –Az édesanyja írt. Nem jönnek a bálra.

-          De én itt leszek. –mosolyogtam.  Csak bólintott.

A bál… Igen. Tökéletes volt. Nem volt olyan sok ember mégis kitöltötték Christopher házának alsó szintjét.

A Sir jó házigazda révén fel-alá rohangált és nagyon keveset láttam csak.

Én a magam részéről leültem az egyik ablak elé, közel a zenekarhoz és hallgattam a játékukat.

-          Lilian, kérlek! –hallottam egyszer csak a hangját. Felálltam és odasétáltam hozzá.

-          Szeretném bemutatni az édesapámat. Sir William Cerulli. Apa. Ő itt Miss Lilian Silvernight. –mutatott kettőnk között. Meghajoltam, illedelmes voltam.

-          Örvendek. –suttogtam.

Az apjának hamar el kellett mennie, mégis megtisztelve éreztem magam, hogy megismerhettem.

Aztán megkaptam életem legszebb öt percét.

-          Megkaphatnám ezt a táncot? –kérdezte Christopher a fülembe suttogva. Bólintottam.

Senkivel nem táncolt aznap este. Csak fel-alá rohangált. És most. Engem kért fel először.

Gyorsan történtek a dolgok.

A majd’ 3 hónapos itt tartózkodásom nagyon sokat elárult Róla.

A bejáró női elmesélték, hogy nem gyakran lát vendégül ilyen hosszú időre senkit. Főleg nem hölgyeket.

Kezdett kialakulni bennem valami iránta és nagyon fájt a szívem mikor el kellett jönnöm a birtokáról.

Két hónap levelezgetés után egyik nap, váratlanul beállított hozzánk.

-          Beszélhetnék Liliannel… Négy szem közt. Ha lehet? –kérdezte egy tea után.

Anyu bólintott majd kisétáltak a szobából.

-          Sétáljunk egyet. –vetette fel az ötletet.

-          Rendben –mosolyogtam.

Nem volt akkor a birtokunk, mint Neki, de elég nagy volt ahhoz hogy jókat lehessen sétálni és el lehessen veszni a fák között.

-          Mi szél hozta ide? –kérdeztem mikor kiértünk a kedvenc fánk alá. Pont látó és hallótávolságon kívül kerültünk. Ma nem vadászik nálunk senki és vendégeket sem várunk. Senki nem zavarhat meg minket. Bármit is szeretne az Úr.

Christopher fél térdre ereszkedett. Könnyek gyűltek a szemembe. Persze a boldogságtól.

-          Ugye tudod, hogy sokan fognak támadni ezért minket… - kezdtem mikor leültünk a fa aljába.

-          Semmi nem érdekel amíg velem vagy. –mondta majd megfogta az állam és megcsókolt.

Több, mint Hatezer

Szaisztok! 
Tudom régen írtam, de mégis köszönöm a mostmár több, mint HATEZER megjelenítést!! Nagyon sokat jelent nekem. 
A nyáron megpróbálok valami rendszert erőltetni az írásaimba, és megpróbálok minél többet írni, Nektek. ^^ 
Megpróbálok majd mindenfélét írni. Lehet hogy sikerül majd összehoznom egy "trilógiát" majd meglátjuk. 
Mindenesetre Köszönöm a támogatásotokat! 
Jó nyarat nektek. Sok napozást és boldogságot! ^^

xx
L. 

If it means a lot to You.

Három napja nincs itthon. „Dolgozik”. Veszekedve váltunk el és nekem hatalmas lelkiismeret furdalásom van.

Mi van ha haza sem akar jönni?

Remélem nem így van. Fel-alá járkáltam a nappaliban mikor megszólalt a telefonom.

Ő volt.

-          Sajnálom! Nem akartam! –vettem fel a telefont sírva. Egész idáig sikerült tartani magam, de most mikor meghallottam a hangját már nem ment tovább.

-          Csh! – csitított. – Ne sírj! Még két óra és otthon vagyok. És utána megbeszéljük. – mondta.

Bólogattam mivel másra már nem telt tőlem. – Szeretlek! –mondta. –Sietek.

A két óra amit mondott iszonyatosan lassan tel el. Nem tudtam mit kezdeni magammal.

Néha csak ültem és pityeregtem. Háromnapi sírás gyülemlett fel bennem…  Már várni sem tudtam, hogy hazaérjen.

Minden egyes elhaladó autóra felkaptam a fejem, hát ha Ő az…. De mindig csalódnom kellett.

Olyan volt, mintha a másik felem letépték volna.  Három éve vagyunk együtt és eddig minden veszekedést túléltünk…

Ő tudta mi kell nekem és meg is tudta adni.

Hallottam megállni egy autót a feljárón.

Ő volt az.

Könny áztatta szemem mögül alig láttam ki, de megpróbáltam kirohanni.

A karjaiba vetettem magam és csak sírtam tovább.

-          Bocsáss meg kérlek!! –hüppögtem.

A dereka köré fonta a lábam és bevitt.

Becsapta az ajtót és leültetett a kanapéra az ölébe.

-          Nem haragszom. –mondta.

-          Nagyon hiányoztál… - temette a fejét a vállamba ott ahol a nyakammal találkozik.

-          Ígérd meg, hogy soha többet… - nem tudtam befejezni a mondatot. Esdekelve néztem rá, megint a sírás fojtogatott.

-          Ígérem. –mondta. Eldöntött és letörölte a könnyeimet.

Átkarolta a derekam majd a hasamra hajtotta a fejét.

-          Senki nem állhat közénk. –motyogta már félálomban.

Hagytam had aludjon. A fejét simogattam.

Belefáradtam a veszekedésbe. És Ő is.

Nem fogunk többet harcolni.

Már minden jobb lesz. 

Ballad of a Broken Man.

Amit még a szünetre ígértem. ^^ tada. 

A koncertnek vége. A srácok fáradtan és izzadtan másznak le a színpadról.

-          Jók voltatok! –mondta Allie és megcsókolta Ryan-t.

Chris halványan elmosolyodott de már nem itt járt. Tudta, hogy a rajongók élnek-halnak, hogy kimenjen és autogramot osztogasson, de nem fog.

Ma nem.

Éjjel nem indulnak tovább és a srácok elhatározták, hogy csapnak egy görbe estét de Chris nem megy velük.

Ma nem.

Már nem is hívták. Tudták, hogy szeretett énekesüket megviselte Ange távozása. Persze mindenkit megviselt de Chris már betegesen kötődött hozzá.

A telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Angelot hívta. Persze nem vette fel. A világ másik végén más az idő.

Keresett egy másik számot is.

-          Itt vagyok!- lépett be egy alacsony lány Chris szállodai szobájába.

-          Nem fogom megjátszani, hogy nincs semmi baj. –motyogta.

-          Tudom. –mondta a lány.

Leült a fotelba és Chris az ölébe hajtotta a fejét.

-          Mióta csináljuk ezt? –kérdezte.

-          Nem tudom. –mondta az énekes. Egy szívszaggatóan hosszú másodpercig egymás szemébe néztek aztán megcsókolták egymást.

-          Chris. –szólalt meg fojtott hangon a lány.

-          Mondd.

-          Kirúgtak otthonról. –mondta könnyezve a vörös. A lány szülei nem nézték jó szemmel hogy egyetlen lányuk egy ilyen „erkölcstelen csődtömeggel” jár.

-          Az az alkoholista…. –kezdett szitkozódni Chris.

-          És azt mondta az egyetemet sem fizeti nekem.

-          És most mihez kezdesz? –kérdezte. Látszott rajta hogy sík ideg.

-          Nem tudom – sóhajtott a lány.  Chris felállt az ágyról és a kulcsait kereste. – Mit csinálsz?

-          Átiratkozol a Scranton-i Nyelvtudományi Egyetemre.

-          Mi…?

-          És hozzám költözöl.

-          Mi…? – nézett értetlenül a vörös lány.

-          És fizetem az egyetemet neked! –mondta az énekes felindultan,. már-már zihálva.

-          Nem akarom, hogy miattam mindig haza kelljen jönnöd. És mégis hogy magyarázod meg a szüleidnek ezt a helyzetet…?

-          Nem tudod mennyi ideje gondolkodok ezen. - Letérdelt a lány elé és megfogta a kezét. – Ellie! –tette a kezét a lány álla alá. – Nézz rám kérlek. Mi baj van?

-          Mit fognak mondani? –kérdezte. –Majdnem 10 év van köztünk.

-          Mióta érdekel téged a korod, vagy az enyém? Istenem hét év nem a világ! Mit mondott neked?

-          Semmit. –próbálta terelni a szót a lány. Már több mint 4 éve együttvoltak. Persze nem egyfolytában. Sokáig sikerült titokban tartaniuk. Angelo volt az első aki megtudta, persze a banda mindent tud. De azt hogy most Ellie itt van azt nem. Azt senki nem tudta.

-          Örülök hogy most vagytok itt. –mondta Chris. Ellie felállt és az ablakhoz sétált.

-          Sosem fogom elfelejteni. –könnyek csillogtak a szemében.

-          Hey. Még élek. –mosolygott Chris miközben megölelte.

-          De majdnem megöltelek! –csattan fel Ellie. – Az én hibám!- a fejét az énekes mellkasába fúrta.

Chrisnek elsötétedtek a szemei.

-          Redrum? – nézett fel Ellie.

-          Itt vagyok. –mosolygott de a szeme mélységes félelmet és bánatot tükrözött.

 Régóta vette körül őket a sötétség.

-          És mi van ha reggel felébredek, hogy az egész csak egy álom volt? – Kérdezte Ellie miközben egy forró könnycsepp folyt végig az arcán.

-          De nem álmodsz! –mosolygott rá Chris. A lány csak elképedve nézte. Ő aki teljesen tökéletlen és ügyetlen. Neki adatik meg egy ilyen ember?

Ellie nem is érezte mikor mentek át az ágyhoz. Sikerült elérnie hogy teljesen ki tudja zárnia  világot.

-          Ugye itt maradsz éjjel?

-          Reggel a könyvtárban kezdek. Itt maradok. Feltéve ha te is itt leszel mikor felébredek. –felelte a lány. A férfi bólintott és mind két kezét Ellie dühtől és félelemtől lüktető fejére tette majd megcsókolta. A pillangók a lány gyomrában az első csók óta változatlanok és mikor szakítottak Chris-szel úgy érezte, mintha kiszakították volna a tüdejét.

-          Vége van ennek az egésznek és haza megyünk. –mondta miután véget vetett a csóknak de a homlokuk még összeért.

Ellie persze veszélyes volt. Nem a társadalomra de annál inkább Chrisre és a férfiakra. A vörös lányt sosem érdekelte, hogy Chris milyen iskolát végzett vagy, hogy mennyit keres. Vagy, hogy mennyi az IQ-ja. Tisztában volt vele, hogy a bankszámláján lévő számösszeg nem csekély de nem érdekelte. A személye és szerelme érdekelte. Az érzések amiket feléje táplált és az, hogy ezt kellőképpen tudja viszonozni.

-          Komolyan gondoltad? –kérdezte Ellie miközben Chris meztelen felsőtestén jártatta az ujjait és a szívverését hallgatta.

-          A legkomolyabban. – jelentette ki a férfi és még szorosabban húzta magához a lányt, már ha ez lehetséges volt.

-          Jó. –mondta a lány.

-          Micsoda?

-          Hozzád költözök. –mondta ki azokat a szavakat Ellie amiket Chris hallani akart.

Leírhatatlan érzések suhantak át Chris arcán majd elterült a száján egy hatalmas vigyor. Megismerkedésük óta erre várt mert Ellie egy olyan lány akivel nem csak lefeküdni érdemes, de mellette ébredni is.

-          Annyi mindenen vagyunk túl és én… - kezdte Chris.

-          Csh. –tette a szájára az ujját a lány. –Ne mondj semmit. Tudom. Mindent értek. Én is szeretlek. –Chris csak elmosolyodott és maga alá gyűrte a lányt.

Csókolózni kezdtek és hamarosan a maradék ruhát is levették egymásról.

Nem ez volt az első alkalom, hogy együtt voltak.

Ez számukra már nem a szexről szólt. Hanem valami, sokkal tisztább dologról amit mi úgy nevezünk szerelem.

Sóhajok közepette bújtak egymásba. A szó minden értelmében.

Ellie sikítva érte el a csúcsot majd ernyedten esett össze Chris verejték áztatta mellkasán.

-          Nem fogom tudni elégszer kimondani… - suttogta a fülébe a férfi.

-          Nem is kell. Tudom. –nevetgélt Ellie.

-          „ And nothing I could ever write… Will help you understand this life…

-          There’s so much beauty scaring out, when your eyes lay lost in all the City Lights…” – dudorásztak együtt.

-          Nem hittem hogy van még hangod ezek után. –cukkolta Chris a lányt miközben maga alá gyűrte és csókokkal hintette be az arcát.

-          Tudod, hogy sosem tudtam csöndben maradni. –nevetett a lány miközben újra egy csókban forrtak össze.

-          Megnézzük a napkeltét? –kérdezte csillogó szemekkel a férfi.

Ellie csak bólintott.

Betakaróztak és kiültek a teraszra. Egy külső személő nem tudta volna megmondani melyik kinek a lába, de nekik ez így tökéletes volt.

A Nap lassan, vörösen izzva, komótosan jött fel.

-          Meddig vagytok még turnén?

-          Még két hét. –válaszolta a férfi.

-          Azt már kibírom. – fúrta a fejét Ellie a mellkasába.

Hatalmas lépés volt a kapcsolatukban ez. És ezt most senki nem tudta elrontani.

A fény rájuk sütött, együtt voltak és úgy érezték az egész világgal megtudnak küzdeni, kézen fogva, addig amíg szeretik egymást. 

Mosh Pitts.

sziasztok! 
ezt is megírtam végül. ^^ 
lehet hogy hétvégére bevezetem az írást, de ha kimondom magamnak hogy mindig írok hétvégén úgy se fogok! ^^ 
szóval itt a Mosh Pitts amit Betti külön kért így van egy kis meglepetésem neki benne. ;) 
jó szórakozást. ^^

xx. 

Mosh Pitts.

-          BETTI GYERE MÁR!!! –kiabáltam. – Indulnunk kell!

-          Jövök-jövök. –mosolygott miközben maga után vonszolta a hatalmas bőröndjét.

-          Betti. 3 napra megyünk. –néztem rá.

-          Tudom. De legyen miből választani. –nevetgélt. Imádtam ezt a csajt. A neten ismerkedtünk meg. Azóta kb elválaszthatatlanok vagyunk. Most is egy Asking Alexandria- Of Mice & Men párosítású koncertre készülünk.

Imádtuk Őket. Külön-külön és együtt is. Így mikor jött egy e-mail hogy lesz közös koncertjük már aznap megvoltak a jegyek mivel ki nem hagytuk volna.

-          Ugye mindent hoztál? –kérdeztem bár nem hiszem hogy volt értelme.

-          Nem a cicám otthon maradt. –vágott szomorú fejet.

-          Jajj te! –öleltem meg.

A taxi lerakott minket a reptéren.

-          Minek kellett idejönni ilyen korán!? –puffogtam.

-          Nem tudom. –durcizott Ő is. –De nézd meg mekkora sor van, inkább álljunk be mert a végén lekéssük a gépet. –mondta. Körülnézett. Látott valamit. Inkább valakiket. – Nézd. –mutatott abba az irányba ahol látta azt a két férfit. – Nem Ők azok!? –kérdezte miközben leült a derékig érő bőröndjére.

-          Nem hinném. Miért lenne Austin Carlile és Danny Worsnop PONT ITT!? –mosolyogtam.

Erre Betti csak nagyot sóhajtott. Bámulta még egy ideig a két férfit. Aztán a vörös megfordult és észrevette hogy Betti Őt nézi, rákacsintott a csajra majd tovább ment.

-          Azt hiszem most kacsintott rám Danny. –mondta Betti. Én csak nevetve szemet forgattam és tovább araszoltam.

Végül is nem is vártunk olyan sokat. A srác aki a csomagellenőrzőnél ücsörgött szabadkozott hogy nem szokott ennyire zsúfolt lenni minden de sokan utaznak a hosszúhétvégére külföldre ezért van ez a katyvasz.

Még így is volt majdnem két óránk amíg indult a repülő így fogtuk magunkat és beültünk egy kávézóba.

-          Nézd! –kiáltott fel Betti.

-          Neked kezdenek látomásaid lenni. –mosolyogtam.

Többet nem szólt.

Megittuk a kávénkat és lassan indulhattunk is.

Mikor felszálltunk a gépre csak egymásra néztünk.

Miért islett volna két hely egymás mellett? És miért is ne lett volna tele minden...?

-          Ez a mi formánk! –sóhajtottam majd beültem az egyik sorba amit random szemeltem ki magamnak, Betti pedig elém.

-          Szia Betti vagyok! –hallottam. Persze. Olyan kis mosolygós kiscsaj. Mindenkivel megtalálja a közös hangot.

De ezek után nem hallottam semmit. Semmilyen Bettire utaló jelet. Mintha... megszűnt volna.

Felszállás után tíz perccel felállt, megragadta a kezem és magával rángatott a WC felé.

-          Megnézted te ki ül melletted!? –vont kérdőre.

-          Nem. –feleltem elkerekedett szemekkel. Olyan vigyorra húzódótt a szája ami csak egyet jelenthetett. – Jézusom csak nem. –néztem hátra. – És tényleg. – Betti ugrálni kezdett örömében.

-          Nézd csak meg ki ül melletted. –mondta bólogatva hogy jobban demonstrálja hogy igaza van.

-          Jó, megnézem. –mondtam szemforgatva majd leültem.

Betti nevetését hallottam az előttem lévő ülésről miközben Mr. Danny Worsnopot boldogította. Ami a legviccesebb hogy inkább Danny boldogította Őt.

Elővettem egy lapot és rajzolgatni kezdtem amiből az lett hogy mindent leejtettem.

-          Bocsánat nem akartam! –szabadkoztam a srácnak aki mellettem ült mivel az összes tollam, ceruzám az ölébe esett.

-          Pedig én visszajönnék érted! –mutatott a kezemre. Igen egy Of Mice & Men szöveg volt rajta, az ’I’ve never siad I’d be coming back for you!’

-          Hát... Én senkiért nem mennék vissza. –vettem fel a kesztyűt mosolyogva ellene.

-          De ugye nem nézel le. (I hope you smile when you look down on me!) – kérdezte felvont szemöldökkel.

-          Téged nem lehet lenézni! Ember majdnem két méter magas vagy! És ha fent állsz a színpadon!?

-          Helyes válasz! –nevetett majd kinyújtotta a kezét. – Akkor ezek szerint nem kell bemutatkozni. –nevetgélt tovább.

-          Neméppen. –kacsintottam rá. –Lilian, de ha meghallom tőled kivégezlek. Lilly! –mondtam határozottan.

-          Értettem.

Innentől kezdve nem volt unalmas a röpke 5 órás repülő út.

Mielőtt leszállt volna a gép felírta egy papírra a telefon számát és a lelkemre kötötte hogy hívjam fel.

-          Tudod mikor foglak felhívni!? –néztem rá felvont szemöldökkel. – Majd te hívsz. –kacsintottam rá majd félbetéptem a papírt és felírtam a számom a fecnire.

-          Te aztán más vagy! –mosolygott miközben zsebre vágta a lapot.

-          Köszönöm! –húztam ki magam majd leléptem a gépről.

-          Ember. Ez a csaj.... –fordult oda hozzá Danny.

-          Igen. –nézett utánam Austin.

Persze ezt én már nem hallottam.

-          Elkeverték a csomagokat! –mondta Betti.

-          MIVAN!? –borultam ki. – Egyszer utazok repülővel akkor is elcsesznek mindent!

-          Nyugi utánunk küldik a következő géppel. Már lebeszéltem mindent.

-          És addig mit csinálunk!? –kérdeztem.

-          Mondjuk feljöhetnétek hozzánk. –hallottuk a hátunk mögül az egyik énekes hangját.

Bettivel egymásra néztünk, elmosolyodtunk és a két srác mellé szegültünk.

-          Ugye nem akartok most piálni!? –kérdeztem mikor a kezembe nyomta Danny a pohárkát.

-          Áh dehogy. – koccintottunk, majd mindenki lehúzta a pohárka tartalmát.

Bár volt egy csomó idő a józanodásra mivel csak nyolc óra körül kezdődik a koncert.

Besötétítettünk a szobában, egy kislámpát felkepcsoltunk és üvegezni kezdtünk.

Amit inkább nem kommentálnék mivel voltak enyhén durva feladatok is szóval inkább hagyjuk.

-          Eltolták a koncertet. –jött ki Austin 20 perc telefonálgatás után a szobából.

-          Az mit jelent? –kérdezte Betti.

-          Nincs ma koncert. Holnap van. Azt mondják hogy ma akkora vihar lesz hogy lehet nem lesz áram. –ecsetelte Austin.

Mivel ez a „nincs áram” dolog be is jött, így nem tudtunk mást csinálni mint lemenni a recepcióra kérni egy rakat gyertyát és azzal világítani.

Olyan kis meghitt lett minden. Nem tudom mi tud kialakulni két ember között alig egy nap ismertség után de Danny nem éppen hideg szemmel nézett Bettire. Ha értitek mire gondolok.

-          Gáz ugye van!? –kérdeztem.

-          Persze. –válaszolta Dan. (Danny csak lusta vagyok kiírni. szerk. <3)

-          Kértek forrócsokit!? –kérdeztem. Mindenki felkapta a fejét. –Sejtettem.

Megfőztem nekik a forrócsokit amit még otthonról hoztam. Ilyen házi készítésű valami volt. Csak fel kellett forralni és besűrösödött. Imádtam. Örültem hogy felengeték a repülőre.

A vihar is hamarosan beütött.

Betti nagyon félt tőle így egyfoltyában Danny karjai közt volt, a srácnak meg hízott a mája mivel volt akit megvédhet. Moslyogva figyeltem őket majd az én adag forró italommal kiültem a teraszra.

-          Csak azt ne mondd hogy dohányzol. –jött ki utánam Austin és becsukta az ajtót.

-          Csak ha ideges vagyok.

-          És most az vagy? –kérdezte. Ránéztem. Inkább csak csendben leült mellém és becsavarta magát a takarómba.

-          Hogy fogunk elférni!? –kérdeztem.

-          Majd alszol a kanapén! –nevetett mikor kivette a kezemből a cigarettát és szívott belőle egyet.

-          Csak nem dohányzol? –vontam kérdőre.

-          Nagyon vicces. –adta vissza. –Nem. Csak nem engedhetem hogy egyedül mérgezd magad.

-          Ezért mérgezzelek téged is?

-          Már nem kell... így is teljesen a hatásod alatt vagyok. -nézett rám.

Erre nem tudtam mit mondani.

Az eső rendületlenül szakadt. Dörgött, villámlott amit imádtam.

-          De télleg ha gáz hogy itt vagyok lemegyek a mi szobánkba. –próbálkoztam újra.

-          Szerintem ezek szobára mentek. –mutatott Austin Danny szobája felé amire ki volt függesztve egy „Ne zavarjanak!” tábla és mellé Betti melltartója. –Akarjuk zavarni őket? Ismerem Danny-t nem csak ott bent fogják csinálni.

Nem kellett több győzködés. Sosem voltam kíváncsi Betti szexuális életére. Persze tudtuk ki mikor vesztette el a szűzességét de tiszteletben tartottuk a másik magánéletét és azt hogy kivel, mikor és mit tesz.

Így fogtuk magunkat Austinnal és lementünk egy szintet. Mivel teljesen véletlenül egy szállodában voltunk.

-          Nem hiszek a véletlenekben. –mondta. – Ha valaminek meg kell történnie előbb utóbb megfog.

-          És ha valkiknek találkozniuk kell? –kérdeztem miközben az esőt figyeltem.

-          Akkor azok fognak. –suttogta a fülembe. Az ablak előtt álltunk és- én- az esőt bámultam, de Ő kettőnket nézett.

-          Milyen szépek lennénk együtt. –szólalt meg egyszercsak.

-          Ezt most csak azért mondod mert ittunk. –nevetgéltem.

-          Nem. –felelte komolyan.

Megfordított és a homlokomnak döntötte a fejét, felpréselt az ablakra majd dudorászni kezdett.

-          I hope you know I swear,

I’ve never done this before... – suttogott majd megcsókolt.

-          Austin, kérlek! –toltam el egy kicsit magamtól.

-          Persze. –moslyodott el. –Mire is számítottam. –nevetett megsemmisülten.

-          Nem. Csak tudod... –nem tudtam maegmondani neki, hogy elvileg van barátom. Elvileg. Gyakorlatilag szakítottam vele mielőtt eljöttem mert megcsalt. – El kell mondanom valamit. –mondtam határozottan, a szemébe nézve. Leültünk a kanapéra és én mesélni kezdtem. – Tudod. Volt egy barátom, mielőtt eljöttem. Azért vetettem véget a kapcsolatunknak mert megcsalt. Ez volt kb. másfél hete. Annyira magam alatt voltam hogy ez lett a termése. –húztam végig az ujjaimat a tetoválásomon.

-          Ezért mondtad hogy senkiért nem mennél vissza!? –kérdezte. Bólogattam

-          Azzal a szándékkal jöttem ide hogy körül nézek. Nem akarok visszamenni oda. – csak néztem az elgyötört szemeit. – El sem jöttem volna ha Betti nem rángat magával.

-          Akkor most nem ismernél.

-          Kevesebb lennék egy csodálatos férfival. –néztem rá.

Nem tudott mit mondani. Csak magához húzott. Szorosan megölelt majd a nyakamba bújt.

Megint megpróbálta. Az állam alá rakta a kezét és lágyan megcsókolt.

Ez már mintha felhívás lett volna. Persze nem keringőre. Bár neki bármit.

-          És lenne kedved előről kezdeni... mondjuk velem? –kérdezte miközben belemosolygott a csókunkba.

-          Ezer örömmel. –feleltem.

Egy ideig nagyon komolyan néztünk egymás szemébe aztán hirtelen az örlébe húzott és csókolózni kezdtünk.

Felállt és a szobába indult velem a kezében.

-          Ez most komoly? –kérdeztem nevetve.

-          Szeretnél mást? –kérdezett vissza miközben ledöntött az ágyra és fölém térdelt.

-          Soha.

Ezek után nem beszéltünk.

Lekapkodtuk egymásról a ruhákat és bebújtunk a takaró alá. Rég nem voltam már senkivel. Blake (a srác aki megcsalta Lilly-t! szerk.) mindig kibújt a „mutassuk ki egymás iránt érzett dolgainkat” cucc alól.

De ha neki kellettem akkor simán megtette. Nem is értem néha őt.

Legszívesebben sikítottam volna annyira feszítette a medencémet belülről...

-          Fáj!? –suttogta. Csóváltam a fejem, de láttam hogy nem hiszi el.

Olyan volt mintha egy porcelán baba lennék. Gyengé volt. Nem tett hirtelen mozdulatokat. Csak olyat kísérelt meg amit jónak látott.

A gyönyör még váratott magára. De nem sokáig.

A forróság elöntötte a medencémet, előbb megfeszült majd elernyedt a testem.

-          Hát ilyen mikor önszántadból csinálod...- suttogtam.

Austin nem értette miről beszélek. Így elmeséltem neki.

-          Komolyan? –kérdezte miközben a hátát neki vetette az ágyvégének és az ölébe húzott. Összefont ujjainkat figyelte.

-          Igen. Csak akkor voltam jó neki mikor Ő akarta...

Lassan elnyomott minket az álom.

Reggel csak egy levél fogadott Austin helyett

„Próbálni mentem! Majd látlak! Y Austin”

Betti is hamarosan letalált. Kicsit furcsán járt. Nevetgéltem rajta egyet de inkább nem firtattam.

Este –végre- a koncertre is sor került.

Annyira jó helyünk volt.

A tegnap estéről egy szó sem esett.

Minden simán ment. Már szinte extázisban éltem meg minden akkordot és hangot. Aztán belekeveredtünk egy hatalmas pogózó tömegbe.

Ami nagyon gáz volt.

Ráléptek hátulról a lábamra és összeestem.

Lassan elöntötte a testem a fájdalom és semmit nem hallottam.

-          Lilly!? LILLY!!! –kiabált Betti. De már nem hallottam. Barátnőm kétségbeesettn próbálta lerángatni rólam a tömeget.

-          Danny! Danny! –kiabált tovább. Valami csoda folytán meghallotta. Meglepettségében lerohant a színpadról és lekapcsolta az áramot. Kitört a pánik.

Eddigre Austin már odaért hozzám és már ketten próbáltak kiszedni a tömegből.

Betti patakokban könnyedzett. Mikor végre leesett a tömegnek hogy Austin ott van közöttük egy kicsit félreálltak.

-          Hívtál mentőt? –szipogta Betti.

-          Persze hogy hívtam! –felelte kicsit ingerülten Austin. Mérges volt hogy hagyja ezt megtörténni.

-          Félek! –suttogta Betti. Austin a kezébe vett és betett a mentőbe.

-          Mész vele...? –kérdezte.

-          Én biztos nem. Elájulok!

Austin nagy levegőt vett és beült a kocsiba mozdulatlan testem mellé.

Elővette a zsebemből a telefont. „20 NEM FOGADOTT HÍVÁS” megnyitotta, és látta hogy egy része anyám a másik pedig Blake.

-          Hogy fogom megmagyarázni!? –kérdeztem.

-          Megoldjuk. –suttogta majd megszorította a kezem. – Most csak maradj életben!

Becsuktam a szemem és a következő emlékem hogy üvöltöznek körülöttem és a defibrillátort a mellkasomnak nyomják.

Nem tudom meddig küzdöttek velem, de egy kórteremben ébredtem.

-          Megmarad. –mormolta az orvos Austinnak.

-          Austin? –suttogtam. A férfi leült mellém és megfogta a kezem.

-          Nem engedlek vissza. –jelentette ki. – Velem maradsz örökre. Jó!?

-          Tökéletes.

A törött combcsontom ellenére egész gyorsan felépültem és „új életet” kezdtem valaki olyan oldalán akit alig ismerek, de ebből fakad a szépsége, a veszélye.

És Én szeretem a veszélyt!