Say YES!*

Egy álom ami ismét rémálomba torkollik.

Odaértünk Chris mellé.

-          Nem mersz rám nézni? –kérdeztem majd szembe fordult velem. Pont olyan csodálatos volt mint öt éve. Ugyan az a csoki barna szempár… ugyan olyan magas volt. Ugyan úgy néz rám mint akkor.

-          Igen. –mondta határozottan.

-          Igen! –súgtam. Soha többet nem akarok elszakadni tőle...  Az egész baráti körünk ott volt. Nem nevesítek mert mindenki tudja kikről beszélek.

Életem legboldogabb 5 évén vagyok túl. Bár voltak kisebb-nagyobb gondok de mindent megoldottunk együtt. Igen. Nincs többé én vagy te. Már csak együtt van.

Egy hét múlva megyünk „nászútra” ami igazából semmi különös…  Éppen otthon vagyok. A régi énemet leváltotta egy nyugodtabb, megfontoltabb Ellie. De még önmagam vagyok. Chris is sokat változott bár rajta sosem változtatnék semmit se.

Kopognak. Ajtót nyitok.

-          Szia cica. – hallottam azt a hangot amit azt hittem soha többet nem fogok.

-          Te mit keresel itt? –kérdeztem.

-          Csak gondoltam beugrok és megnézem mi van az ifjú párral. Hol is van a te drága urad? –kérdezte nyálasan Blake. Nagyon féltem. A kés a zsebéből kivillant.

-          Csak nem akarsz megölni? –kérdeztem

-          De. Pont ez a célom. Csak meg akarom várni a te drágalátos Chrisedet. Élje csak át még egyszer amit már átélt. – mondta majd felém kezdett jönni. Nem akarok még meghalni de az első és egyetlen gondolatom most csak ez. Ha Chris nem jön hamarosan akkor meghalok. Nem mondta mikor jön és ez most sokat számít.

Hátrálni kezdtem. Blake pedig csak jött felém ijesztően vigyorogva. A kés kibújt a zsebéből…

Chris hol vagy már!?

Félőn néztem a gyilkosom szemébe. Minden tagom megdermedt. A falig araszoltunk.

Blake előbb a bordáimat törte el majd a bal kezem. Pont a gyűrű miatt.

A földön fetrengtem a fájdalomtól levegőt már nem kapok. Csoda hogy „élek” Blake a kezemre taposott és lehúzta az ujjamról a gyűrűt.

-          Majd ráteszem a sírodra rendben? –kérdezte majd rugdosni kezdett.

Olyan szintű fájdalom uralkodott a testemben mint még soha.

Az ajtó nyílt de már késő volt. A nyakamból ömlött a vér. Nagyon fájt. Kínzott. Blake sehol. A szemem nyitva. Látom ahogy Chris mindent kiejt a kezéből, hogy odarohan hozzám. Könnyes szemmel hívja a mentőket. De már nincs sok időm…

Újra lebegek.

-          Panda. –ugrok elé. –Engedj vissza! Kérlek! Nem az én hibám!... –de a sírás kezdte rázni a testem. Panda ugyan úgy mint 4 éve a Szenvedések termébe vezetett.

Láttam Christ ahogy a műtő előtt áll. Nézi mit csinálnak velem.

-          A golyók ide fúródtak. –mutatott a szívkamrám fölé Panda. –Nem fognak tudni megmenteni. – A könnyek megállíthatatlanul záporoztak a szememből.

-          Nem adják fel ugye?

-          Nem. De nem sok esély van rá hogy megtalálják a golyókat… és ott van még a nyakad is meg a bordáid.

-          Akkor mond azt hogy meghalok! –kiabáltam vele. A fájdalom mérhetetlen volt bennem. Chris arcát fürkésztem. – Ne add fel! Nem adhatod fel! – gondoltam magamban. Ott ültem a felhő előtt és figyeltem mikor jön ki valaki.

-          Nem sok esély van rá hogy túléli az éjszakát. –mondta a doki. – Elison nagyon legyengült. Szinte minden bordáját összetörték. Az a bíztató ha az éjszakát túléli akkor a nehezén már túl van…

Chris összeroskadva hallgatta amit az orvos mond.

-          Nem akarom újra elveszíteni. Nem akarom hogy vele is az történjen mint régen… Nem akarom hogy meghaljon… - még gondolkodott magában. – Panda! Persze… - Chris elviharzott. Fogalma sem volt hogy fog kapcsolatba lépni Pandával de a következő pillanatban paff. Christ telibe találta egy busz. – Áh pont jó. –ez volt az utolsó mondata mielőtt eszméletét vesztette.

Lebegni kezdett ő is.

-          CHRIS! –rohantam ki a Szenvedések terméből.

-          El. –ölelt magához. Abban a pillanatban tényleg SEMMI nem létezett csak ő és én!

-          Mit tett velem? –kérdeztem mikor beültünk a felhő elé.

-          Megölt.

-          De még nem teljesen. –mondtam. – Innen még van esély visszakerülni. Egyszer voltam itt eddig. Panda visszaenged.

-          És engem? –kérdezte.

-          Egyelőre semmit nem tudok. Még a Tanácsnak dönteni kell de nézd már a szárnyaid is kinőttek. Nekem is vannak.

-          Egy Bukott Angyalnak hogy van szárnya? –kérdezte miközben egy könnycseppet törölt le az arcomról.

-          Bevisznek minket egy terembe… Én ha túlélem az éjszakát visszaköltözök a testembe de neked menned kell! –mondtam majd megcsókoltam. A fájdalom megint átjárta a testem. – Nem akarlak elveszíteni.

-          Nem fogsz! Ott leszek melletted. –mondta majd leszállt vissza a testébe.

Semmi nem úgy jött össze ahogy akartuk! SEMMI! Mikor Angelo és Ricky meg a többiek megtudták mi történt velünk rögtön bejöttek. Devin Balz és Ryan azt a szemét Blaket kezdték keresni… Meg is találták. Már ki is tervelték mit tesznek vele de ahhoz kellek én is.

Egyelőre most csak a éjszakát élem túl.

Chris egész este ott gubbasztott mellettem. Én pedig a Szenvedések termében voltam lassan visszatérő vendég.

-          Húgi ha túl sokat ülsz itt a végén még pszichés gondjaid lesznek ott lent.

-          Nem érdekel! –förmedtem rá Pandára. – Bocsánat. – hajtottam le a fejem.

-          Tudom ennyin múlik most az életed. –mondta majd leült mellém.

-          Nem akarom elveszíteni.

-          Nem sokáig lenne nélküled. Ahogy elnéztem az első gondolata az volt hogy megöli magát ha te meghalsz. Mindent ott hagyna érted. Bármit megtesz érted…

Soha. SOHA nem akarok még egyszer ilyet érezni.

Két nappal később…

Chris még mindig mellettem gubbaszt. Én pedig a testemben nyitom ki a szemem. Levegő után kapkodok. Még meg kell szoknom hogy a Földön  lélegezni is kell.

-          Chris. –súgom oda neki. Párom felemeli kisírt szemeit. Rám néz majd újra elsírja magát. A fejét a karjaiba temeti és csak sír…