End*

Még a buszon ültünk és éppen az utolsó megállásnál voltunk a Kalifornia határon.

Angelo és a többi négy srác bementek a napi Monster adagért. Mi pedig –Kristivel nagy mániánk. –a játszótér fele vettük az irányt.

-          Hogy lehetnek ilyen…

-          Gyerekesek? –egészített ki Ricky. – Pontosan így. –nevetett majd elindult Kristi után.

Chris ellágyultan nézett rám miközben Ricky kitúrta a helyéről Kristit majd az ölébe húzta.

-          Most nézd meg. Kitúrt. –puffogott Kristi. Fejcsóválva nevettem.

Aztán egy csapat lány meglátta Christ. Nem nehéz észrevenni. Áh, nem.

-          JÉZUSOM! –kiáltott fel egyikük miután megkapta az aláírást a két sráctól. –Te nem Ellie Smith vagy? –kérdezte miközben a könyvemet húzta elő a táskájából.

-          De. Én vagyok. –nevettem. Az orrom alá nyomta a könyvet hogy írjam alá. Chris meg a tollat nyomta a kezembe.

-          És ti most tényleg együtt vagytok? –szögezte nekünk a kérdést miközben olvadozott hogy a kedvenc írójától is meg tudta szerezni az aláírást. Chrissel egymásra néztünk.

-          Igen. –jelentettük ki egyszerre.

-          WOW. –jött az egyhangú válasz. Mosolyogva elmentek.

-          Ugye tudjátok hogy most mindennek vége? –kérdezte Kristi  miközben visszaültünk a buszba.

-          Igen. –néztünk egymásra majd csak elfészkeltem magam Chris karjaiban és tovább hülyültünk.

-          Holnapra az egész sajtó ezzel lesz tele… - mondtam mikor valamikor éjfél körül beestem az ágyba.

-          Tudod mit. Már nem is érdekel. –mosolygott majd magához húzott és lekapcsolta a lámpát.

-          Tudod hogy fel alá fogok rohangálni a fényképezővel a kezemben? –kérdeztem majd megfordultam.

-          Sejtettem. –suttogott majd megpuszilta a fejem búbját és elaludtunk.

Reggel arra ébredtem hogy Chris egy szál törcsiben kisétál a fürdőből, felöltözik és utána hozzám vágja a párnát.

-          Kelj fel! –röhögött mikor meglátta az arcom. – Mindenki rád vár. –kapott fel és vitt a fürdőbe.

-          Ne! –sikítoztam. – TEGYÉL LE!!! –röhögtem.

-          Jó. Leteszlek. – röhögött. –Kapsz 10 percet hogy elkészülj. –mondta majd megcsókolt és bezárta az ajtót.

Lesújtottan álltam az ajtó mögött. Azon gondolkodtam hogy most összeessek vagy készülődjek.

-          Még 5 perced van. –hallottam a hangját. Nevetve kezdtem megcsinálni a sminkem miután lezuhanyoztam. Bekopogott az ajtón.

-          Ha eddig is simán bejöttél kopogás nélkül most minket kopogsz? –kérdeztem miközben a szoknyámat húztam fel. Az arcomba hajolt.

-          Ez mi? –nézte a szemem.

-          Smink? –néztem kérdőn.

-          Igen de hogy csináltad?

-          Egy fajta szemceruzával kell csinálni. –vontam vállat majd felkaptam a telefonom és már mentünk is le.

Megreggeliztünk ami inkább tízórai volt.

-          És most hova? –kérdeztem. Mindenki úgy nézett rám mintha törvényt sértettem volna. – MI van? Bocsánat hogy nem voltam még turnén veletek. –forgattam a szemem.

-          Próbálni. –ugrált Ghost. A fényképező a hátamon lógott így bármikor mikor megjött a kedvem kattintgathattam.

És volt is mit mert ezek akkora idióták hogy az már fáj.

-          Na jó. akkor én most sétálgatok egyet miközben betelítem a fényképezőm memóriáját. –nevettem. Chris nevetve felsétált a színpadra és innentől kezdve komoly munka folyt. Egészen addig amíg a kordonra fel nem ültem.

-          Zavar? –kérdeztem.

-          Igen. –bólogatott. – Túlságosan emlékeztet valamire.

-          Oké leszálltam. –mondtam majd míg bambult egyet lefényképeztem.

A koncert fergetegesre sikerült. És tényleg tele lett a memória kártya.

Még vagy három helyszínre kellett menni. És én már most hulla fáradt voltam.

-          Képtelen vagyok elhinni hogy ezt ti bírjátok. – ásítottam hatalmasat miközben belefúrtam a fejem a mellkasába.

-          Néha nehezen. –nevetett majd átölelt. – De most hogy itt vagy… - suttogott de már nem hallottam mert elnyomott az álom.

Sűrű hónap köszöntött ránk de mikor vége lett sok-sok pihenőt kaptunk. A könyvem nagyon nagy siker lett. „A szörny, aki Én vagyok!” azt hittem semmi nem lesz belőle. De lett.

Meg is lepődtem. De nem kicsit.

Hamarosan engem hívtak ide oda hogy riportot készítsenek velem és a magánéleti kérdéseket sem kerülhettem ki. De úgy gondolom nagyon diplomatikus voltam.  

Calm*

A bordáim abnormálisan gyorsan gyógyultak. Panda keze volt a dologban.

Három hét múlva Devin és Rick állít be ördögi mosollyal a ruháimmal a kezükben.

-          Máskor is szöktettetek már meg valakit kórházból? –kérdeztem mikor még a folyosón lépegettünk csendben. Olyan fél 6 körül volt az idő.

-          Nem. De engem már az is meglepett hogy ébren voltál… - mondta Devin.

-          A sikoltás még nem maradt abba. Panda megoldhatná. –mosolyogtam.

-          Na akkor most hova? –kérdeztem mikor kifutottunk a kórházból.

-          Elvileg holnap engednének ki. –akkorát néztem. –Majd elhozom a zárójelentést és utána megyünk valahova…

-          Hova? –kérdeztem.

-          Majd meglátod. –szögezte le Devin mikor a sarkon megláttam Kristit a kocsiban ücsörögni.

-          Azt hittem már nem is jöttök. –mondta durcásan.

-          Idő volt mire rávettük a kis Csibét hogy felöltözzön.

-          Hát ha nem mentek ki nem is öltözök át. –böktem meg Rick vállát.

-          Van benne valami. –mondta szem forgatva Kristi majd elindultunk. Az út hamar véget ér ha közben a röhögés sem szűnik.

-          Na most bemész szépen és összeszedsz hm… olyan 3 hétre elég ruhát. –mondta Rick miközben megállt.

-          Ti télleg elraboltok engem. –löktem ki az ajtót. Felsétáltam az ajtóig majd kinyitottam. – Te meg hogy kerülsz ide? –kérdeztem miközben elé álltam.

-          Hiányoztál. –mosolygott Chris majd magához húzott.

-          A bordáim. –kiáltottam fel. –Az hogy megszöktem a kórházból nem jelenti azt hogy már nem fáj. –dörzsölgettem a bordáimat.

-          Bocsi. –nevette el magát.

Szem forgatva felsétáltam az emeletre Ő pedig jött utánam.

Törökülésben leültem a fiókjaim elé és a cuccokat kezdtem dobálni.

-          Ennyire utálsz? –kérdezte mikor már vagy a hatodik ruhadarab landolt a fején.

-          Nem. Csak nincs hátul szemem. –nevettem majd leszedtem a fejéről a különféle ruhadarabokat és összehajtottam őket.

A saját sürgés-forgásomba fáradtam bele mikor másfél órával később a harmadik bőröndön ültem és próbáltam behúzni.

-          Minek ennyi ruha? –vont kérdőre. Akkorát néztem mivel a perverzség ott csillogott a szemében.

-          Mert nem fogok Áprilisban fél pucéran rohangálni. Nem vagyok Lady Gaga. –mondtam majd leültem a bőrönd mögé és behúztam végleg.

-          Pedig már azt hittem. –nevetett mikor segített lehordani a cuccokat.

-          Eltűntek. –ámuldoztam.

-          Igen mert nekem kell visszavinni. – forgatta a szemét Chris.

-          Oh. –ültem be mellé. Hamarosan megérkeztünk Rickékhez és már teljes volt a zűr.

-          Hol van a cipőm? HOL VAN!? –idegeskedett Kristi. – Oh szia El. –mosolygott mikor meglátott minket az ajtóban.

-          Még ma akarunk elindulni? –kérdeztem.

-          Igen. –bólogattak.

-          Kellemes lesz. – nevettem.

És tényleg. Kristi másfél órával később bejelentette hogy kész van és hogy indulhatunk.

Hatalmasra tátott szájjal néztem mikor megláttam a hatalmas buszt amibe a fiúk rutinosan bepakoltak.

-          Van egy olyan érzésem hogy ez „mindennapos”. –jelentettem ki.

-          Persze. Oh tényleg te még nem voltál turnézni. –mondta Kristi miközben szépen egyesével felszálltunk a buszra.

És innentől egy maratoni utazás vette kezdetét, maratoni röhögéssel.

Nem tudtam megállni a nevetést. És mikor már mindenki kidőlt kezdődött elölről.

De olyan éjfél fele mindenki elvonult.

-          Még sem vagytok olyan kemény rockerek. –mondtam Chrisnek miközben befészkeltem magam a karjaiba. – Hova megyünk?

-          California. –mondta.

-          Az messze van. –suttogtam majd becsuktam a szemem és elaludtam. Még félálomban éreztem hogy felvesz a kezébe, bevisz egy kis szobába, lerak az ágyra majd ő is mellém fekszik. Megfordulok és a mellkasába fúrom a fejem. Pillanatokkal később megéreztem az ajkait a fejem búbján. Aztán elnyomott az álom.

Egy mezőn jártam. Valami furcsa fekete ruhában. Chris előttem sétál szmokingban- itt jöttem rá hogy ez álom.

Valami pavilonba vezetett. Aztán kézen ragadott és keringőzni kezdett velem. Közben pedig engem kémlelt azzal a tökéletes csoki barna szemével.

Ennek a gyönyörnek telefon csörgés vetett végett.

-          Haló. – vettem fel anélkül hogy megnéztem volna ki az. Belebújtam Chris pulcsijába majd kimentem nehogy felkeltsem.

-          Itt vagy? –hallom a vonal másik végéről.

-          Ja persze. –eszméltem fel. Olyan aranyosan szuszogott az ágyban. Legszívesebben egész nap elnéztem volna. Kisétáltam a szobából majd integetni kezdtem Ricknek és Kristinek. – De te hogy tudtad meg az új számom? –kédeztem.

-          Jaaj tudod a Marx magyarázni kezdte hogy valami szar goth bandával turnézol ő meg a TV-ből szedte és most elkértem a számod és felhívtalak hogy megkérdezzem télleg beleestél ebbe a Chrisbe… -röhögött végig miközben Brittany elhadart egy csomó dolgot. Tudni kell róla hogy egy akkora „najó akkormost-idepakolom-a-seggem-hogy-jó-legyen nekem-ésmindenki-levanejtve” hogy az már fáj.

-          Igen. Mert tudod ők megértenek nem úgy mint egyesek. –kezdtem kicsit hangosan. – És miért érdekel téged hogy kivel vagyok mikor már 4 éve le se szarsz pedig állítólag a legjobb barátnőm voltál. Oh és igen bele vagyok esve de neked ehhez semmi a sajtónak meg főleg semmi köze nincsen. EZ AZ ÉN ÉLEEM ÉS NEM FOGOM HAGYNI HOGY MÉG EGYZSER IRÁNYÍTS!!! –kiabáltam majd levágtam. Akki eddig aludt az most felkelt, a többiek pedig tágra nyílt szemekkel figyeltek. – Jó kis reggeli ébresztés. –húztam a szám majd elkezdtem keresni a neten. – MEGVAN! –kiáltottam fel. Chris is felkelt. Persze kereste a pulcsiját de mikor meglátta rajtam csak nagyot sóhajtott és leült mellém.

-          Ez most mi? –kérdezte.

-          Az igazság. –mondtam sóhajtva miután elolvasták a cikket. –Ha egyszer már kiderült minek tagadni. –néztem rá.

-          Nehezebb lesz megvédeni. –nézett rám jelentőség teljesen. Tudva hogy milyen béna is vagyok igazat adtam neki.

-          De attól még nem derült ki minden… -mondta Devin. – Elvileg ez csak „egy pletyka”.

-          Igen de innen már csak egy lépés az igazság és egy lépés ők. –mutattam Rickre és Kristire mikor befejezte.

-          Na az is igaz. –gondolkoztunk el.

-          Egyelőre nem csinálunk semmit. –váltott diplomatikus hangra Chris. – és majd ha ott vagyunk hogy pontosan megtudják mondani kicsoda Kis Csibe –nézett rám – akkor majd lépünk valami értelmeset. –mondta. A többiek bólogattak.

-          De én eddig azt hittem hogy Kristit ismeri a nyilvánosság…

-          Kit érdekelne egy sátánista gitáros barátnője? Persze rajtunk kívül. –nézett körbe Ricky.

-          Ezer másik lányt aki beléd van esve. –röhögött Balz.  Ezen a témán csámcsogtunk egy kicsit de nem mertem Chris régi barátnőjét firtatni. Ha szeretné elmondja. Ha meg nem tartsa csak meg magának, hisz ha jól tudom meghalt.

Californiába érni sok idő volt. Nagyon sok. És többször álltunk meg mint kellett volna.

Tudván hogy bármikor rájöhettek ki vagyok már nem is volt akkora hatalmas muri velük turnézni. Ne értsetek félre imádok felük lenni. Főleg Chrissel de nem akarok bajt okozni nekik. És ha Ő azt mondja hogy nehezebb lesz megvédeni mint most saját magamtól akkor én hiszek neki.

Hullafáradtan estem be a hotel ajtón. És még nem is tudom mi vár rám itt… 

Labyrinth*

Oké. Tisztázzunk valamit. NEM szeretem Christ. Csak mint a barátomat. Egy nagyon közeli fiú barátot. Vagy mégis?

Van ez a fiú. Aiden. Szuper jó fej. És nagyon imádom. Beszéltem róla Pandának és ő is bólogatott hogy szép lenne.

Szóval egyre többet találkozom vele.

-          De nem tölti ki az űrt teljesen amit hagytál magad után. –mondta Pandának mikor a ház tetején ültem. Ott ült mellettem és „beszélgettünk”. - Csak Chris volt képes kitölteni azt a helyet a mellkasom közepén. – Panda fejcsóválva nézte a Holdat.

Aiden hamarosan már a kanapén ülve csókolt. Képtelen voltam fékezni magam és reggel arra ébredek hogy az ágyban fekszünk meztelenül egymás karjaiban.

Csöngetnek. Magamra kapom az ingjét és leviharzok. Hatalmasra tárom az ajtót.

A kezem lehullik magam mellé mikor meglátom Chris arcát. Azt a fájdalommal és lemondással teli arcot soha nem fogom elfejteni.

-          Nem láttad az ingem? –kérdezte mikor odasétált mögém. Csak álltam mint egy zsák. Egy zsák szemét. Chris könnyes szemmel fordított nekem hátat és indult a kocsija felé.

-          Chris? –suttogtam.

Aide hamarosan elment és az önfeledt nevetés helyét a csönd vette át.

-          „Miért tettem ezt? Miért vagyok ilyen önző. Hisz látszik a szemében. Nagyon fáj…”- gondolkoztam magamban.

-          „Miért tette ezt? Miért voltam ekkora fafej hogy nem mondtam meg neki. Hogy lehettem ilyen hülye. Nem ismerek magamra. Másfél éve még kiszedtem a tömegből mert tudtam hogy szükségem van rá. És most… Most nem lehet már az enyém.” – ezek a gondolatok jártak Chris fejében miközben az autópályán tartott valahova.

A szenvedés foka mérhetetlen volt a testemben. Minden éjjel a saját sikoltásomra ébredek. Pandát nem láttam többé. A sírás több volt mint a nevetés és még így is éltem.

-          Gyere vissza… - suttogtam. Utóbb rájöttem hogy csak Arra kellettem Aidennek. Az összes hibát elkövettem az életben amit megfogadtam hogy nem fogok. Méghozzá egy hónap alatt. – Gyere vissza! –súgtam magam elé majd a térdemre hajtottam a fejem és a sírás megtörte a csendet.

Egy hatalmas elhatározásra jutottam. Megkeresem- de előtte el kell mennem Rickhez. Ez kb. két hétbe került mikor véglegesen is rávettem magam hogy megteszem.

Útnak indultam hát Rickék házához.

Amúgy is régen láttam őket.

Feledhetetlen pillanatok egyike mikor meglátom Kristit az ajtóban. Hatalmas mosoly ragyog a száján. Megölel.

-          Hát nem haragszotok rám? –kérdeztem.

-          Miért haragudnánk. Ember vagy. Követsz el hibákat. –mondta Rick miközben egy pohár vizet adott a kezembe.

-          Ez az a pohár amiből Ő is ivott miután felvertük a nevetéssel… - merengtem el.

-          A gond nagyobb mint hittem. Nem hiszem el hogy egy ilyen szemét miatt van mindkettőtök szíve összetörve. – álmélkodott Kristi.

Felálltam és az ablakon bámultam ki az esőbe.

-          Nagyobb az űr a mellkasomon mint eddig. Csak ő tudná betapasztani… - súgtam neki. Kristi egy cetlit csúsztatott elém.

-          Itt van! Keresd meg. És beszélj vele. Mert ez így nem állapot. –mondta melegen mosolyogva. Megöleltem. Visszagondoltam azokra a napokra mikor még kisebbek voltunk és semmi gondunk nem volt. Csak éltünk bele a nagyvilágba…

-          Köszönöm. –mondtam majd elköszöntem Ricktől is és elindultam megkeresni a rég elveszett életemet.

De nem sokáig jutottam.

Úgy 800 méterre a háztól át akartam menni a másik oldalra. Jött egy busz és pont telibe találta a mellkasomat és a fejemet.

Még magamnál voltam mikor megláttam a fejem fölött Kristi barátnőmet. Hallottam amint kiabál hogy hívjanak orvost. Rick pedig fél perccel később már a fejemet nézi. Egymásra néznek majd bólogatnak.

Levegőt már nem kapok. Képtelen vagyok rá.

Lehet most áll meg dobogni?

…

Egy telefon hívás zavarja meg Chris önsanyargatását.

-          Nem érdekel. –mondta majd kinyomta a telefont.

Ismét a gondolataiba merülve fogja a fejét. Marcangolja magát mert nem tudta megtenni amire éppen készült. Addig nem amíg van remény.

A következő emlékem az hogy némán fekszek egy ágyon. Kristi mellettem ül Ricky pedig a folyosón járkál fel alá.

-          Mi történt? –kérdeztem.

-          Egy busz elütött… - suttogta Kristi

-          Ki vagyok? –kérdeztem.

-          Most szórakozol?

-          Hol van? –néztem rá mikor felültem.

-          Kint. De nem akar beszélni veled.

-          Ez érthető. –húztam a számat. Egy orvos bejött.

-          Fáj valamije? –kérdezte.

-          A szívem. –suttogtam. A doki elmosolyodott majd megtapogatta a bordiámat. Olyan fájdalmat kevésszer éreztem még.

-          Írjunk fel neki fájdalomcsillapítót és kössék be a bordáit. –mondta az orvos majd kiment. A fájdalomcsillapító megtette a hatását mert miután bekötötték a bordáimat elnyomott az álom.

A következő ébredésem nem volt valami kellemes. Egy fehér szobában ébredtem ahol semmi nem volt. Szó szerint semmi.

Panda jelent meg előttem. Magához szorított.

-          Miért nem fáj a bordám? –kérdeztem.

-          Mert itt nincs fájdalom.

-          Hol vagyok? –kérdeztem megint. Panda leült a földre törökülésbe. Úgy mint régen.

-          Az Átjáróban. Gyere mutatok valamit. –Panda kinyitott egy ajtót. Leültetett egy ablak elé.

Felülről láttam önmagam. Láttam Christ bejönni a szobába. Láttam a szemében hogy legszívesebben összeesne ott helyben.

-          Azt mondtad itt nem létezik fájdalom. –vetettem Panda  szemére.

-          Ez a Szenvedések terme. Nézd éppen abban az állapotban vagy hogy eldöntheted visszamész vagy itt maradsz velem. –mondta egyre halkuló hangon. Chris néztem miközben az ágyamon könyököl és rázza a könny ami a szeméből folyik.  

-          Vissza akarok menni. –jelentettem ki. A nővérem könnyezni kezdett. – Nem úgy volt hogy az angyalok nem sírnak? –kérdeztem miközben magamhoz szorítottam.

-          Szeretlek húgi! Nehogy elszúrd. –mondta majd eltűnt. A kép megszűnt és egy csöpp sötétség után Chris dudorászását hallottam keverve egy idegesítő kis csipogással.

-          Bízok benned. –suttogta olyan halkan hogy valószínű még ő is alig hallotta.

Valami „csoda” folytán tüsszentettem egy hatalmasat.

-          Utállak Panda. –mondtam magam elé. Chris gyorsan a könnyeit kezdte törölgetni.

-          Miért csináltad ezt? –kérdezte.

-          Meg akartalak találni… -suttogtam. – Rendbe akarok hozni mindent ami elromlott köztünk.

-          Segítek oké? –nézett rám édesen.

Másnak persze szimplán ijesztő lehetett az a csokibarna szempár de én…

Én szerelmes lettem belé.

Terror.

Reggel valami csoda folytán egy hatalmas tenyeret éreztem a hasamon. És szuszogást mögöttem.

Most vagy betört vagy nyitva hagytam az ajtót.

-          Volt kulcsom. –suttogott mikor észrevette hogy a légzésem annyira felborult hogy annak csak az lehet az eredménye hogy felkeltem.

-          Honnan volt neked kulcsod? –fordultam meg.

-          Pont onnan ahonnan neked a kocsimhoz. –mosolygott. Feltápászkodtam és elindultam a fürdőbe.

Egy röpke órácskával később már Rickék házában ücsörögtünk.

-          Mindig ez a találka pont? –kérdeztem miközben felnéztem a fényképezőből.

-          Az esetek többségében igen. –jelentette ki Chris. Eze után csak csöndben ücsörögtünk mikor a „gerlepár” lejött a lépcsőn. Pizsamában.

-          Ti nem jöttök Draculához? – kérdezte Chris.

-          De. –bólogattak majd nagyot néztek ránk mikor rájöttek hogy azért nem tudták eddig hogy itt vagyunk mert csendben voltunk.

-          Nem beszéltek egymással? –kérdezte Kristi.

-          Annyira nincs mondani valónk egymásnak. –jelentettem ki és Chris bólogatott. Rick csóválta a fejét, Kristi pedig tátott szájal figyelt mikor mindketten beleestünk a telefonba.

-          Hihetetlenek vagytok. – mondta.

Olyan két órával később elindultunk a temetőbe.

Olyan furcsán hangzik ezt mondani.

Panda volt az elsődleges célom.

-          Szia. – ültem le a sírja elé. Mintha megjelent volna előttem régi valójában és mintha ő is ugyan ezt tette volna. Leült a Pandora Smith feliratú sírkőre. A szeme ugyanúgy csillogott és azt sugározta. „na mesélj húgi!” Így hát belekezdtem.

-          Tudod aznap mikor elmentél… - nehéz volt ezt kimondani. – Egy srác mentett meg. Chris. –suttogtam. Elkezdtem mesélni neki az egészet elejétől a végéig. A koncertet. A ma reggeli „incidenst”. Mindent. – És úgy érzem beleszeretek… - suttogtam nagyon-nagyon halkan. – Mit tegyek? Ő nem bízik bennem és igazából én sem benne… - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Panda mocorogni kezdett majd a szívemre mutatott. Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Integetni kezdett hogy már megy. Mert mennie kell.

Észre sem vettem hogy valaki leült mellém…

-          Kibeszélgettétek magatokat? –kérdezte Rick.

-          Annyit mondanék még neki. –suttogtam a könnyeimet törölgetve.

-          Bízik benned. Közénk tartozol. Csak nehéz neki ezt beismerni. Hidd el. Tudom. –mondta Rick miközben egy zsebit adott a kezembe.

-          Már csak az a kár hogy nem hiszem el. –nevettem keserűen majd kifújtam az orrom. –Mennyit hallottál?

-          Nagyjából mindent.

-          Ne mond el neki kérlek. Nem akarok balhét. – kértem.

-          Miért lenne balhé belőle? – kérdezett vissza.

-          Ezért. –adtam a kezébe a telefonom. Rick olvasni kezdte az SMS-t amit Blake küldött nekem.

-          Ki ő neked?

-          Életem szerelme… - súgtam neki. Rick végig olvasta az üzenetet. „Hamarosan Amerikában leszek én is és akkor örökké együtt lehetünk!” olvasta.

-          Bántott téged. – jelentette ki. Bólogattam majd a könnyeim megint meg eredtek. – Megvédünk…

-          Tőle nem lehet. Szerinted mondtam neki hol vagyok?

-          Nem.

-          Látod? Követ. Mindenhova. –mondtam. –Egyszer próbáltam meg elküldeni. Eltört a csuklóm.

-          Oh. –ámult el Rick. – Így már értem. Félted.

-          Pontosan. – felálltam Panda mellől. – Na menjünk.

Másnap már Blake nyálas csókjaitól „bűzlöttem”. Chris a legelső pillanatban kijelentette hogy nem fog közénk tartozni. Soha… És azt is hogy nem csípi.

-          Én se nagyon. De ha El szereti… -húzta a száját Kristi mikor a stúdió előtt ültek.

-          Bár tudnátok mi van a háttérben. – jelentette ki Rick. A többiek értelmetlenül ránéztek. Rick sóhajtott majd elmesélte nekik a történtet.

-          Az a szemét… - ugreott fel Chris. –Hacsak egy ujjal is hozzáér.

-          Hozzáfog. –jelentette ki Rick.

…

Abban a három hétben míg náluk voltam „orvosi ellátáson” végig telefonáltam a világot. Egyszer egyedül voltam Rick házában. Bezárva.

Nyílik a hátsó ajtó. Gondoltam ők azok. Rosszul hittem.

-          Szia cica. –hallok egy mézes-mázas hangot. A francba megint megtalált.

-          Szia! –mondom megszeppenve.

-          Hogy van a nővérkéd? Mi történt veletek…? –kérdezősködött.

-          TE VOLTÁL!!! –kezdtem üvölteni. Blake ördögi mosolya megjelent az arcán. – Te voltál. –ismételtem.

-          Nehéz volt megszabadulni tőle… Először egy busszal akartam elüttetni. De az nem jött össze… - Blake egyre halkuló hangját Chris aggódó hangja vesz át.

A rendőrségen vagyunk. Blaket egy őr bilincsben tartja.

-          Tényleg te voltál. –álltam elé. Aztán felpofoztam. – Soha többet nem akarlak látni…

-          Az a baj hogy bosszút esküdött mikor lecsukattuk. –mondta Ricky.

-          És hogy sikerült? –ültem be az autóba.

-          Kristi összerakta a képet. –bökte meg a barátnőjét Rick.

-          Köszönöm. –öleltem meg mikor kiszálltunk.

Ez egy rövid két év volt. De még csak most jönnek az igazi bonyodalmak.
A láthatáron egy srác.

Ellienek imponál és a lány sem bánja.

Chris hallgat. El nem szól neki mit érez…

Egy szép nyári estén pedig…