Az illatod

A zajos csöndet megtöri a dal.

A dal, ami már annyi mindent jelentett.

Menedéket, bosszút, emléket.

Hagyom, hogy hasson. Beszívom a szavak minden jelentését és mögé gondolom, ami valaha ott volt, de mára már csak üres, megfakult, fájó emlékké váltak.

Nem kínoz már többé.

A dübörgő basszus viszi a vért az ereimben és én hagyom, hogy hasson.

Rád gondolok.

Meg arra, hogy nem vagy itt.

Nem vagy itt, hogy nevethessek jelentéktelen kis életemen.

Nem vagy itt, hogy sírhassak a válladon messzeséged miatt.

Nem vagy itt, hogy falnak szegezz és…

Az ablakon belibbenő csípős, hűvös szellő csikiz meg. Észre sem vettem, hogy visszakúszott ez a fülsüketítő csendesség a szobába.

Ördögi gondolatok keringenek angyalok védte álmaimban.

A szél beletép a hajamba és én csak kiülök az ablakba.

Nézem a messzeséget.

A messzeséget, mely minden darabjában ott vagy és azt kívánom, bárcsak közelebb lenne az ott és távolabb az itt, hogy legalább az illatod érezzem.

Az ágy hideg.

A pulcsidban fekszem le.

Nyitva hagyom éjjelre az ablakot, hadd szálljon ki rajta a csend. 

Visszatérő

Valószínűleg a legalkalmatlanabb pillanatot választottam a „nagy visszatérésre”. Az érettségi előtti utolsó pillanatban tört rám az írhatnék, amire nem mellesleg kereken öt évet vártam.

Az pont annyi idő, mint, amit gimnáziumban töltöttem.

Vannak, akiknek nagyon jól alakulnak a gimnazista évei, hát nekem nem. Nem félek kimondani, nekem a gimnázium szar volt. Voltak nagyon szép pillanatok, mikor megismertem az életemet azóta is meghatározó embereket, vagy mikor pont pénteken a kezemben egy halom virággal ott álltam, mindenki kattintgatott, de én csak arra tudtam gondolni, hogy igen, ez az, vége. Persze még le kell érettségizzek, de az kevésbé tűnik ijesztőnek, mint visszagondolni erre az öt évre és a megpróbáltatásaira. 

Annyiszor kellett visszafogjam magam, nem mertem kimondani, amit gondolok, mert amúgy sem voltam egy nagyon népszerű valaki, sokszor kikezdtek és kinéztek, fura vagyok még most is- az is maradok, de akit a szívembe zártam, ők itt is maradnak. A szívemben. Az meg, hogy mit fog rólam gondolni bárki is, már annyira hidegen hagy, hogy most pont ezért öntöm szavakba a gondolataimat.

Azt mondják, a középiskola az életre nevel. Ezzel néhány éve nem értettem volna egyet. Manapság már egyre inkább. Aki azt hiszi, hogy az élet habostorta és mindig mindent meg fog kapni, ráadásul úgy, ahogy azt ő akarja, az nagyon téved. Az élet néha igazságtalan. Mondjuk, mikor nem engednek javítani, pedig aztán lehetne, mert pont úgy áll az az átlag, vagy mikor valaki nem ismeri a „kegyelemkettes” fogalmát, pedig igazán megérdemelnéd, hogy ne egy kapa éktelenkedjen az év végi értesítőben. De hát ez van, ezt kell elfogadni.

De ott a másik oldal is. Voltak olyan tanárok is, akik mindig inkább segíteni, terelgetni próbáltak minket. Én például ezért is nem szeretnék eltávolodni sem az írástól, sem a filmezéstől, pedig volt néhány mélypont, amikor azt mondtam, elég volt én ezt nem csinálom tovább. És valóban igaz a mondás, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét.

Tanultam. Sokat tanultam a gimnázium alatt. Emberekről, életekről, motivációkról és kapcsolatokról. De valószínűleg a legtöbbet erősödni erősödtem. Nincs már feltétlen szükségem valakire, aki fogja a kezem és adott esetben húz magam után, hogy csináljam már. Persze, nagyon örülök, ha valaki tart annyira érdemesnek, hogy megfogja a kezem és velem tartson, mert, ha valamire, társakra nagyon nagy szüksége van az embernek.

Egy rossz reggelen egy ölelés, egy mosoly, akár egy „Szia!” is pont elég ahhoz, hogy új erőt adjon. Valószínűleg nekem így sikerült ezt az öt évet túlélni. Kölcsönösen belekapaszkodtam olyan, számomra ma is fontos emberekbe, akikkel felváltva cipeltük egymást a vállainkon és kölcsönösen adtunk erőt a másiknak. Együtt sírtunk, ha kellett, de együtt is nevettünk, ha arra került a sor.

Értük végtelenül hálás vagyok. Hálás vagyok, mert vannak emberek az életemben, akikre azt tudom mondani, igen, ők a barátaim és jóban-rosszban együtt tudunk lenni, nevetni tudunk a másikon, ha kell és támogatni tudjuk, mert ez a legfontosabb. A támogatás. És a megerősítés, hogy nem feleslegesen dolgozol, van, aki értékel.

Sok minden lezajlott ezalatt az öt év alatt. Két iskola, három kapcsolat, 20 kiló, egy majdnem depresszió, számtalan tanár, aki vagy segített, vagy nem, barátok és ellenségek jöttek-mentek. Igazi „népvándorlás”. De minderre szükségem volt. Szükséges volt elszenvedni minden szomorú vagy negatív pillanatot, szükséges volt szenvedélyesen belevetni magam valami újba- akár.

És most, minden nagyzolás és nagyképűség nélkül, azt tudom mondani, hogy kész vagyok. Gyűjtöttem elég tapasztalatot és élményt, hogy tudjak meríteni belőle az életem következő szakaszára.

Végezetül még annyit, hogy köszönöm. Köszönöm mindenkinek, aki csak egy percre is mögöttem állt, vagy a vállamra tette a kezét és lelket és elszántságot vert belém.

Megérte.

Minden.

Leszel-e?
Leszel-e a megnyugvás, a párnám s takaróm fázós éjszakán?
Leszel-e támaszom mikor fáj?
Leszel Jokerem és én leszek a Te Harley Quinn-ed.
Vagy légy Romeom és Júliád leszek.
Eljátszhatjuk az életet 3 napig és meghalhatunk ha akarunk,
de tovább is élhetünk akár.
Lehetnél Peter Parker és én leszek Gwen-ed,
de lehe az elnne a legjobb ha Magad lennél s én magam lennék,
S a végén egymáséi lennénk,
Az idők végezetéig.

Úgy sem mered meghúzni!

Az ajtóban álltál. Majdnem eltévedtem a lépcsőházban. Sosem fogom megtanulni, hogy előbb fel kell menni a lépcsőn, balra, majd lemenni egy másik lépcsőn és onnan már látni foglak, és csak egy harmadik lépcsősor választ el minket egymástól.

Szóval ott álltál az ajtóban, a mellkasodon összefont kézzel, kinyúlt pólóban és még kinyúltabb pulcsiban. Biztos fáztál. És rám mosolyogtál, mint mindig, amikor meglátsz.

Elképesztő milyen könnyen zavarba tudsz hozni. Meg az is, amit művelünk, vagyis, pontosabban, amit te művelsz velem, de ezt most hagyjuk. Ez csak ránk tartozik.

Végül is örülök, hogy találkoztunk. És annak is, hogy így alakultak a dolgok.

Annak is örülök, hogy azon a „végzetes éjszakán” mégis a másik szobában aludtunk. De ez most már mindegy, te is tudod.

És még örülök annak is, hogy… minek is?

Annak, hogy néha eszedbe jutok és ráeszmélsz, hogy hiányzom, ha csak egy kicsit is, és akkor egy órán belül vagy ötször megkérdezed, hogy mit csinálok este, de sosem mondod meg miért. Hiszen tudom.

Végtelen boldogsággal tölt el, hogy tudom, gondolsz rám.

Mert az tény, hogy én szinte már túl sokat gondolok rád.

A szőnyegeden ülve eszmélek fel, hogy bekapcsoltad az erősítőt, meg, hogy leültél a fotelba, a kezedbe vetted a gitárt és elkezdted játszani azt a számot. Tudod? Persze, hogy tudod, hisz egész este azzal szekáltál.

De nem bánom. Úgyis eleget fogom még hallgatni, mikor nem érzek majd mást csak határtalan büszkeséget, vagy éppen sík ideg leszek, miközben vágom a videót és izgulok, vagy éppen nem, hogy tetszik-e majd neked, vagy sem. Bár mondjuk, nem neked kell tetszenie, hanem nekem, hiszen mégis csak az én munkám, de nem baj. Adok a véleményedre, vagy nem?

Nem is tudom.

Ahogy azt sem, hogy hogy viszonyulnak majd egymáshoz a dolgok, vagy, hogy mit hoz az idő. Boldogságot vagy felejtést?

Remélem semmiképpen sem felejtést, bár lehet, kibírnám. Csak kérdés, hogy akarom-e, vagy, hogy te akarod-e. Remélem nem, mert utálok búcsúzkodni.

És újra kezded a dalt, a két, szörnyű film után és nekem hatalmas mosoly terül el az arcomon, a kezembe temetem a fejem a boldogságtól, hogy egyáltalán érdeklődsz, valamilyen szinten, aziránt amit, együtt kell, majd megcsináljunk.

Még nem tudod, milyen vagyok, és én sem tudom milyen vagy, de amit eddig mutattál magadból, az tökéletesen elég lenne, ha nem akarnék többet belőled, minden egyes alkalommal, mikor találkozunk.

A gondolataim csak cikáznak és olyan felesleges kérdésekkel írhatnám tele ezt a lapot, mint, „Ugye nem fogod elfelejteni, hogy 11-én forgatunk!?” meg, hasonlók. De inkább nem, és ennek a papírnak a végére csak annyit akarok még írni, hogy…

De ezt inkább majd személyesen mondom el, mikor újra rám mosolyogsz, vagy, mondjuk, mikor  az államat piszkálod, amikor tudod, hogy nem szeretem, vagy az, ingemmel játszol, pont úgy, mint a –túl kényelmes- kanapédon tegnap éjszaka. Igen. Majd akkor elmondom. 

Szereltek ♥

A hajó úszik a vízen, akár vasból van akár nem.
Az eső esni fog, akár akarod akár nem.
A dolgok nem mindig fognak működni, akár akarom akár nem.
Megint belekevertem magam valamibe.
De már megtörtént, nem?
Akár akartuk, akár nem.
Az idő múlni fog, akár akarod, akár nem.
(Valószínűleg) Nem lesz már semmi köztünk csak a tátongó űr meg a levegő ami egykor összekötött minket. Akár akarjuk, akár nem.
És lehet ez a hajó már rég süllyed;
Akár akarjuk akár nem.

Az utolsó szál cigaretta

Kilépek.
Kilépek az ajtón, a szádból áramló meleg levegő keveredik az arany Marlboro füstjével, mosolyogva az arcomba fújod.
Ez nem az a tipikus "Mindent vagy Semmit" mert itt vagy minden lesz vagy semmi.
Egész este kóstolgatjuk egymást, szivatjuk a másikat és már mindenki látja, hogy itt lesz valami. Főleg mikor kiveszed a kezemből a borospoharat, hogy ez mostmár a tiéd is, felhörpinted belőle az utolsó kortyot és tovább zenélsz. Majd percekkel később újra megosztjuk a poharat. Megint Cicának hívnak, de az jobban tetszik ha azt mondod "Misfits" és közben csibészen, féloldalasan mosolyogsz rám, a szádhoz emeled a poharat és lehúzod a tartalmát. Itt lesz valami.
Vagy mégsem?
Én nem vagyok ilyen.
Elmondásod szerint te sem.
Pedig mégis.
Vagy nem?
Nem tudom.
Te vagy a kedvenc "de mi van ha..." kezdetű mondatom. Egy hétvége alatt azzá váltál.
Be sem áll a szánk, ha mégis az nem kínos, inkább gondolkodtató.
De amit mondtam megmondtam.
Érdekes vagy. Nagyon hasonlítunk-szerintem. Persze te lehet csak azt gondolod, hogy nagyon fiatal vagyok még, te meg már öregszel, ami hülyeség, mert nem. Nem és kész, értsd meg.
Reggel kócosan ébredünk egymás mellett. Mosolyogva. Biztos vagyok benne, hogy a Nap első sugara rá mosolygott egymásba gabalyodott testrészeinkre. Mert így aludtunk. A karjaidba zártál. Kényelmes volt. Túlságosan is.
De, mint minden ez is múlandó-vagyis nagyon remélem nem.
Mindig lesz egy új nap ami elűzi a biztonságot adó sötétséget. Mindig lesz valaki aki rád talál.
Remélem, mi egymásra találtunk.
És nézd meg.
Itt ülök, e felett. Görcsölök, hogy megtalálod-e és hogy felfogod-e, hogy ez Én vagyok. Hogy ez az, amit én annak nevezek, hogy "Jól tudok írni" mikor Kérdezz-feleleket játszottunk.
De ez is csak egy játék nem de?
Ez csak
Egy játék.
És bár ne az lenne.

Béka perspektíva

A mindent vagy semmit még mindig áll. Persze tegnap különleges volt.

Jól mondja az aki azt mondja, hogy késő este sokat tudhatsz meg a másikról. Az ítélőképességed már alszik és te is fáradt vagy, de még tartod magad. Tartod magad mert azt gondolod, nem is tudod mikor fogtok tudni legközelebb ennyire közel kerülni egymáshoz, pedig 2000 kilométer választ el titeket. A távolság még sosem volt ilyen közel.

Az érzéseid felrobbannak mikor olyan jelzőkkel halmoz el, amiket mindig is hallani akartál. Megígéred, hogy megbeszélitek, de még te sem tudod mit is akarsz pontosan.

De pontosan tudod mit nem akarsz. Tovább távol maradni tőle. Ez az amit nem akarsz

És azt se tudod pontosan Ő mit akar. Ő maga se tudja mit akar.

Felesleges terjengések helyett néha a rövidválaszokra- aha, ja, ok – szorítkoztok, de te nagyon reméled, hogy több mondani valója is lenne számodra. Nagyon reméled.

És mikor éjfélkor, mikor már majdnem bealszol a gép előtt elköszönsz ő meg kinyögi végre, hogy mennyire vár haza, hogy ott legyél vele. És te megnyugszol. Dönteni látszik.

Mindent vagy semmit.

Semmit vagy mindent?

De te boldogan alszol el, mert tudod hogy vár Rád. 

2014.02.15

Azt hiszem megint el fogom kezdeni használni a blogot. De kicsit máshogy.
A napokban-hetekben láthattatok már írásokat tőlem. Na ilyeneket fogom írogatni, mivel kicsit megváltozott az érdeklődési köröm, sőt én is megváltoztam.

Szmöre

Nemtudom mikor szoktám rá az ilyenekre. Olyanok, mint a drog, mindig több kell belőle.
Belőled is több kéne. Vagy legalábbis többet kéne lássalak. Sokkal jobb lenne, mint az, hogy csak küldözgetjük egymásnak a hülyébbnél hülyébb képeket és várunk a csodára, hogy majd a másik rájön, hogy valójában mennyire jövünk be egymásnak.
Persze ez így nagyon könnyű lenne, hisz tavaly is elszúrtuk. Legalábbis én elszúrtam az biztos. Türelmetlen voltam. Mindent akartam egyszerre.
De nekem most csak Te kellesz!
Nem fogok leveleket írogatni, vagy utalgatni, mert belefáradtam. Szóval kérlek szedd össze magad. Rád sem fogok örökké várni.
Mindenki látja mi van, te miért nem?
Olyan ez, mintha egy siket- néma és egy gynegénlátó szeretne egymásba...
Én valószínűleg nem foglak meghallani, te pedig sosem fogsz észrevenni.
Jobb hasonlatot nem tudok kitalálni.
És nézd meg, hova jutottunk?
A tegnap esti képedhez, amit rögtön lementettem, azt remélve, hogy az a "már csak egy nap. :'(" az az elutazásomra vonatkozik és nem pedig valami más, számodra teljesen evidens dologra.
Hiányozni fogsz, pont úgy, mint víz a tüdőmbe. Nem tudom hogy fogok levegőt venni.
Nem fogunk minden nap egymás agyára menni, nem fogom rád nyújtani a nyelvem és te nem fogod azt mondani, hogy ez überelhetetlen, hogy ezt csak én tudom így csinálni.
Nem.
Most egy hétig semmi.
De mindegy. Már rájöttem, hogy sokkal sokkal türelmesebbnek kell lennem. Ha meg kell történnie, meg fog. Csak ki kell várni.

Kósza gondolat, avagy "Levél a kimondatlan érzelmekhez" de valaki máséhoz

Tudományosan bizonyított tény, hogy a  legjobb ötletek és legmélyebb gondolatoka fürdőkádban születnek. 

Fura, hogy egy "levelet" nem olyannal kezdek, hogy "Kedves..." mert itt elakadnék. Fogalmam sem lenne, hogy mit írjak. Kiírjam a neved? Nem. Akkor rájönnének ki vagy és én ki vagyok. Írjam, hogy "Kedves Te"? Nem. Ez túl személytelen és utána lelkifurdalásom lenne, hogy mégis mit tettem, nem neveztelek meg. 

Szóval inkább ennél maradok. A semminél, ami eddig a közös dolgainkat jellemzi. 

Pedig azt hittem különleges leszek neked. A sok testi „kaland” után egy lelki kalanddal is találkozol majd, de úgy néz ki tévedtem.

Néha vannak jó napjaink, mikor húzom az agyad és te is húzod az enyémet, mikor csak úgy felhívsz valami teljesen fölösleges dolog miatt és én óhatatlanul azt gondolom, azért hívsz, mert szeretnéd hallani a hangom. Hát nem tévedek? Dehogyis nem.

Mivel mindenkivel ezt csinálod. Lehet minden lányt felhívsz és értelmetlen dolgokról csacsogsz vele kitalált nyelveken, vagy hajnali kettőig fent marasztalod Skype-on, hogy hallhasd a hangját. Csak ne tennéd velem is ezt. Inkább hagynál békén élni az életem, vagy döntenéd el végre, hogy Te akarsz lenni az életem.

Annyiszor elgondolkodtam már rajta milyen lenne, ha az enyém lennél és én a tiéd lennék. Bár akkor sem lennél teljesen az enyém. Mindig osztoznom kéne még néhány emberrel, a barátaiddal, a lányokkal akiket úgy sem küldenél el, vagy nem mennének el.

De nekem erre nincs szükségem. Szóval, kérlek, döntsd el mit szeretnél.

Semmit vagy mindent.