Say YES!*

Egy álom ami ismét rémálomba torkollik.

Odaértünk Chris mellé.

-          Nem mersz rám nézni? –kérdeztem majd szembe fordult velem. Pont olyan csodálatos volt mint öt éve. Ugyan az a csoki barna szempár… ugyan olyan magas volt. Ugyan úgy néz rám mint akkor.

-          Igen. –mondta határozottan.

-          Igen! –súgtam. Soha többet nem akarok elszakadni tőle...  Az egész baráti körünk ott volt. Nem nevesítek mert mindenki tudja kikről beszélek.

Életem legboldogabb 5 évén vagyok túl. Bár voltak kisebb-nagyobb gondok de mindent megoldottunk együtt. Igen. Nincs többé én vagy te. Már csak együtt van.

Egy hét múlva megyünk „nászútra” ami igazából semmi különös…  Éppen otthon vagyok. A régi énemet leváltotta egy nyugodtabb, megfontoltabb Ellie. De még önmagam vagyok. Chris is sokat változott bár rajta sosem változtatnék semmit se.

Kopognak. Ajtót nyitok.

-          Szia cica. – hallottam azt a hangot amit azt hittem soha többet nem fogok.

-          Te mit keresel itt? –kérdeztem.

-          Csak gondoltam beugrok és megnézem mi van az ifjú párral. Hol is van a te drága urad? –kérdezte nyálasan Blake. Nagyon féltem. A kés a zsebéből kivillant.

-          Csak nem akarsz megölni? –kérdeztem

-          De. Pont ez a célom. Csak meg akarom várni a te drágalátos Chrisedet. Élje csak át még egyszer amit már átélt. – mondta majd felém kezdett jönni. Nem akarok még meghalni de az első és egyetlen gondolatom most csak ez. Ha Chris nem jön hamarosan akkor meghalok. Nem mondta mikor jön és ez most sokat számít.

Hátrálni kezdtem. Blake pedig csak jött felém ijesztően vigyorogva. A kés kibújt a zsebéből…

Chris hol vagy már!?

Félőn néztem a gyilkosom szemébe. Minden tagom megdermedt. A falig araszoltunk.

Blake előbb a bordáimat törte el majd a bal kezem. Pont a gyűrű miatt.

A földön fetrengtem a fájdalomtól levegőt már nem kapok. Csoda hogy „élek” Blake a kezemre taposott és lehúzta az ujjamról a gyűrűt.

-          Majd ráteszem a sírodra rendben? –kérdezte majd rugdosni kezdett.

Olyan szintű fájdalom uralkodott a testemben mint még soha.

Az ajtó nyílt de már késő volt. A nyakamból ömlött a vér. Nagyon fájt. Kínzott. Blake sehol. A szemem nyitva. Látom ahogy Chris mindent kiejt a kezéből, hogy odarohan hozzám. Könnyes szemmel hívja a mentőket. De már nincs sok időm…

Újra lebegek.

-          Panda. –ugrok elé. –Engedj vissza! Kérlek! Nem az én hibám!... –de a sírás kezdte rázni a testem. Panda ugyan úgy mint 4 éve a Szenvedések termébe vezetett.

Láttam Christ ahogy a műtő előtt áll. Nézi mit csinálnak velem.

-          A golyók ide fúródtak. –mutatott a szívkamrám fölé Panda. –Nem fognak tudni megmenteni. – A könnyek megállíthatatlanul záporoztak a szememből.

-          Nem adják fel ugye?

-          Nem. De nem sok esély van rá hogy megtalálják a golyókat… és ott van még a nyakad is meg a bordáid.

-          Akkor mond azt hogy meghalok! –kiabáltam vele. A fájdalom mérhetetlen volt bennem. Chris arcát fürkésztem. – Ne add fel! Nem adhatod fel! – gondoltam magamban. Ott ültem a felhő előtt és figyeltem mikor jön ki valaki.

-          Nem sok esély van rá hogy túléli az éjszakát. –mondta a doki. – Elison nagyon legyengült. Szinte minden bordáját összetörték. Az a bíztató ha az éjszakát túléli akkor a nehezén már túl van…

Chris összeroskadva hallgatta amit az orvos mond.

-          Nem akarom újra elveszíteni. Nem akarom hogy vele is az történjen mint régen… Nem akarom hogy meghaljon… - még gondolkodott magában. – Panda! Persze… - Chris elviharzott. Fogalma sem volt hogy fog kapcsolatba lépni Pandával de a következő pillanatban paff. Christ telibe találta egy busz. – Áh pont jó. –ez volt az utolsó mondata mielőtt eszméletét vesztette.

Lebegni kezdett ő is.

-          CHRIS! –rohantam ki a Szenvedések terméből.

-          El. –ölelt magához. Abban a pillanatban tényleg SEMMI nem létezett csak ő és én!

-          Mit tett velem? –kérdeztem mikor beültünk a felhő elé.

-          Megölt.

-          De még nem teljesen. –mondtam. – Innen még van esély visszakerülni. Egyszer voltam itt eddig. Panda visszaenged.

-          És engem? –kérdezte.

-          Egyelőre semmit nem tudok. Még a Tanácsnak dönteni kell de nézd már a szárnyaid is kinőttek. Nekem is vannak.

-          Egy Bukott Angyalnak hogy van szárnya? –kérdezte miközben egy könnycseppet törölt le az arcomról.

-          Bevisznek minket egy terembe… Én ha túlélem az éjszakát visszaköltözök a testembe de neked menned kell! –mondtam majd megcsókoltam. A fájdalom megint átjárta a testem. – Nem akarlak elveszíteni.

-          Nem fogsz! Ott leszek melletted. –mondta majd leszállt vissza a testébe.

Semmi nem úgy jött össze ahogy akartuk! SEMMI! Mikor Angelo és Ricky meg a többiek megtudták mi történt velünk rögtön bejöttek. Devin Balz és Ryan azt a szemét Blaket kezdték keresni… Meg is találták. Már ki is tervelték mit tesznek vele de ahhoz kellek én is.

Egyelőre most csak a éjszakát élem túl.

Chris egész este ott gubbasztott mellettem. Én pedig a Szenvedések termében voltam lassan visszatérő vendég.

-          Húgi ha túl sokat ülsz itt a végén még pszichés gondjaid lesznek ott lent.

-          Nem érdekel! –förmedtem rá Pandára. – Bocsánat. – hajtottam le a fejem.

-          Tudom ennyin múlik most az életed. –mondta majd leült mellém.

-          Nem akarom elveszíteni.

-          Nem sokáig lenne nélküled. Ahogy elnéztem az első gondolata az volt hogy megöli magát ha te meghalsz. Mindent ott hagyna érted. Bármit megtesz érted…

Soha. SOHA nem akarok még egyszer ilyet érezni.

Két nappal később…

Chris még mindig mellettem gubbaszt. Én pedig a testemben nyitom ki a szemem. Levegő után kapkodok. Még meg kell szoknom hogy a Földön  lélegezni is kell.

-          Chris. –súgom oda neki. Párom felemeli kisírt szemeit. Rám néz majd újra elsírja magát. A fejét a karjaiba temeti és csak sír…

Feelings*

Igazából nem is lett nagy galiba… csak egy kicsi.

Stúdiót, stúdióra halmoztak… én is. Az összes dalt le kellett NEKEM énekelnem, mert Chris engem is beakart vonni a dalokba.

-          Chris már be vagyok rekedve. – motyogtam a mikrofonba.

-          Believe! Kérlek! –nézett rám.

-          Nem. –jöttem ki a kis szobából. –Bocsi.

De végül nem haragudott.

Hát ebből a sok „dalolászásból” lett hangszál gyulladás.

-          Chris ? –kérdeztem kétségbe esetten. – Nem tudok beszélni. – suttogtam. Erre ő csak nevetett de nagyon rosszul érezte magát emiatt.

Semmi érdekes nincs mostanában… Semmit nem tudok mondani… Vagy most beszéljek magamról? Vagy arról hogy nem írok többet?

Na ez egy vicces dolog volt.

Egyik nap otthon ülök. Pont TV-t néztem mikor megszólalt az egyik ilyen szenny sztár híradó és arról kezdtek beszélni hogy én megcsaltam Christ.

-          És ez mind benne van a könyvben mivel Ellie Smith az élete alapján írja a történetet. –mondta nyálasan a műsorvezető. Hát itt telt be a pohár. Majdnem a TV-hez vágtam a távirányítót.

Fogtam magam és bekapcsoltam a gépem és még 20 perccel később is azt magyaráztam hogy mekkora szar az emberiség ilyenkor. Mert sikerült tönkretenniük. – Nem hiszem el hogy ilyenek az emberek. Éppen ezért a további Írásaimat itt fogjátok találni a blogon… Remélem boldogok azzal amit főztek mert most kvázi tönkre tettek… -még dumáltam egy sort de Chris megjött. Neki is megmutattam a cikke is meg a riportot is. Erre hatalmas utálat árasztotta el az összes nyilvánosságot mivel termetes bejegyzés született Tumblr-re.

-          „És ez nem azért van mert El életem szerelme… Nagyon sok ilyen esetről hallottam már hogy a sajtó tönkretette valaki karrierjét…” – olvastam. Persze a blog linkje ott díszelgett a bejegyzés alján.

-          Jobb ez így. –mosolyogtam miközben a karjaiban ültem.

-          Meg kéne végre szervezni az esküvőt. –jelentette ki.

-          Miért akarod ennyire? –kérdeztem.

-          Mert akkor végleg az enyém lennél. –suttogott. Az idő annyira elszaladt. Ő már közelebb a 30-hoz… én meg majdnem 25 éves vagyok… Mikor akarok végre „felnőni”?

-          Veled akarom leélni maradék sanyarú életem ezen a bolygón. –mondta.

-          Velem fogod. –nevettem majd megcsókolt.

……………..

A következő két és fél hónap arról szólt hogy fel-alá rohangáltam intézkedtem és persze Chris is kivette a részét a nagy szervezkedésből de a nagy részét rám hagyta.

Kristivel éppen a ruhámat csináljuk.

-          Maxxy! –kiáltottam. –Szét fogod tépni!

-          Ki kéne zárni. –nevetett Kristi. Lassan egy varró szobát rendezünk be Rickék házában. Igen Rick és Kristi házában csinálom meg a ruhát mert ha otthon csinálnám akkor Chris biztos hogy kutakodna és ha már nem is mindent ezt jól szeretném csinálni. Annyi mindenen keresztülmentem már. Nem akarok tovább szenvedni.

-          WOW! –jött be Rick.

-          Tudod hogy képtelen vagyok ilyenkor. –nevettem majd egy fodrot varrtam fel a ruha aljára.

Nem szokványos lesz ez az esküvő… Ott kezdődik hogy én elvből ne veszek fel fehéret. Ergo Chris lesz fehérben és én meg feketében.

-          Ez mi? –kérdezte Rick mikor felemelte a fűzőmet az ágyról.

-          Az lesz rajtam. –nevettem majd ráhúztam a próbababára a szoknyát és arra pedig a fűzőt.

-          Gyönyörű lesz. –ámuldozott Kristi. – Nekem szebb volt. –röhögött miközben oldalba vágott.

A helyet is meg kellett oldani. Ugye egy átlagos esküvő templomban van. Hát én nem teszem be a lábamat egyetlen egy templomba sem. SOHA! És ebben Chris is egyetértett velem.

Már a dátum is megvan. Görcsösen ellenőrzök újra meg újra mindent… Semminek nem szabad balul elsülnie ezen a napon. Akkor megátkozom a világot!

Már csak két nap van. A fél világ arról beszél hogy összeházasodunk. Chris Facebook oldala ezzel volt tele.

A közös Tumblr pedig magaslati rekordot döntött… Oh igen ez is egy vicces történet volt…

Ülünk egymás mellett és bele vagyunk esve a gépeinkbe.

-          Csináljunk közös Tumblr-t! –szólaltunk meg egyszerre. Az sem volt egyszerű… Meg kellett csinálni egy közös e-mail címet.

-          - És mi lesz a jelszóval? –kérdezte.

-          Mi lenne? –kérdeztem. Majd beütöttem amit gondoltam.

-          ellie_Motionless? –nézett rám.

-          Miért? Mind ketten benne vagyunk. –nevettem majd máris a kinézetét kezdtem tervezgetni. Arról még nem is beszéltem hogy egy csomó közös fotózásunk volt mert az emebrek szépnek gondoltak minket együtt. Volt vagy 10000 képünk.

Chris homlokon csókolt majd hamarosan megszületett az első bejegyzés is. Még aznap este körbement mindenhol hogy nekünk van egy közös Tumblr-ünk.

Még egy nap…

Görcsösen rángatom magamra a fűzőmet.

-          Nem lehet hogy meghíztál? –kérdezte Kristi.

-          Nem. –kapaszkodtam az ágy korlátjába. – Nem lesz ez így jó. –mondtam majd kirohantam a mosdóba. És holt sápadtan jöttem ki 5 perc elteltével.

-          Csak nem rosszul vagy? –kérdezte. Bólogattam. Kristi barátnőm lerohant és egy dobozkával tért vissza.

-          Az nem lehet. –mondtam.

-          De lehet. –mosolygott majd a kezembe nyomta a dobozt. 35 perc múlva a wc tetőn ücsörögve nézegettem a kis csíkot. – Pozitív… nem lehet pozitív…

-          Na? –jött be. csak az orra alá tartottam a kütyüt. leplezni sem tudtam milyen boldog vagyok. Neki is fülig szaladt a szája.

Megcsinálta a sminkem meg a hajam.

-          Miért áll ott és nem néz ide? –kérdeztem mikor egymás mellett sétálgattunk.

-          Mert megmondtad neki hogy maradjon ott. –kuncogott Kristi.

-          Ne röhögj. Te rosszabb voltál. – nevettem. Az elmúlt 5- lassan 6- év eseményei kavarogtak a fejemben. Mikor először megláttam azon a kétségbeesett estén sosem gondoltam volna hogy idáig jutunk… Minden második bokorban egy lesifotós ült. De valahogy ez engem most nem érdekelt.

-          Te láttad a ruháját? –kérdezte Chris Ricktől aki éppen mellette állt annyi különbséggel hogy velünk szemben.

-          Igen. –nevetett.

-          Milyen? –csukta be a szemét Chris.

-          Majd meglátod. –nevetett tovább Rick. Chris csak sóhajtott.

Az egész olyan volt mint egy álom ami az elején rémálom volt. Remélem értitek… 

Choice*

A repülőn ültem, fülemben az új dallal. Még nincs rajta szöveg de már kívülről tudom az egészet…

-          …Mert nem mindenkinek adatik meg hogy beszélhet… Szerencsés vagyok hogy én megtehetem. Nem azért írok hogy gazdag legyek… Azért írok hogy a világ megtudja mi van bennem… Hogy alkothassak. –mondtam a riporternek. Ő pedig elképedve figyelte amit mondok.

-          Reméljük egyre többen megismernek majd… -mondta. –A következőkben pedig…. – a többi megint úgyis csak a rizsa. Már nagyon elegem volt az egész behízelgő, semmit mondó kérdésekből és arcokból. Lassan egy bábúnak éreztem magam. Csak egy bábunak a sok közül aki eljátssza a szerepét amit megírnak neki. Én nem ez akarok lenni. A magam útján akarok járni, a magam döntéseit akarom hozni…

Három héten belül ez volt az ezredik TV-s fellépés. Soha többet nem akarom hallani azt a sok képmutatást s BAROMSÁGOT amit kitaláltak az életemről…

Már csak két óra… - nyugtatgatom magam a taxiban ami éppen a csarnokba visz.

Egy pillanat alatt forog le minden a szemeim előtt… Mikor újra a karjaiban voltam.

Fül süketítő búgással esett le a színpadról. Mikor meglátott minden kiesett a kezéből.

-          Mi tartott eddig? – kérdezte végül.

-          Nagy volt a tömeg a reptéren. –nevettem. A kezembe nyomott egy mikrofont.

-          Csak nem gondolod… - néztem rá kétségbe esetten.

-          De gondolom. –mondta. Elkezdte énekelni a dalt. A refrén sem volt valami egyszerű….

Este görcsbe áll gyomorral állok a tükör előtt… Éppen a hangomat melegítem be. Igen a 8 év ének-zenei suli megtette a hatását.

Féltem. Nagyon. Mi van ha nem tetszem nekik… Fel sem mertem menni a színpadra… Chris mögött araszolva másztam fel a dobogóra majd mikor elkezdtem…Minden megszűnt. Csak lebegtem.

-          Már értem mit szeretsz ezen. –súgtam oda neki. Na hát… ebből a „Kérlek El énekelj velem a koncerten!” dologból az lett hogy a refréneket AZ ÖSSZESET én éneklem… Még ma is. Fogalmam sincs miért jött ez így össze.

Eltelt két hónap. Maxxy a kutyus szépen nő és már nem olyan gyámoltalan mint volt. Chris már szinten minden dalhoz leültet… van kezem a dalokban. És ez jó. Hisz… először hozzám sem akart szólni. Ricky és Kristi elutaztak valahova ketten… jó nekik. Én pedig megint járom a világot.

-          Chris én abbahagyom az írást! –jelentettem ki mikor hulla fáradtan beesetem az ágyba.

-          Nem hagyhatod… hisz ez az életed…

-          Már nem is tudom ki vagyok igazából. Sok majom körbeugrál és érzem magamon hogy változok. A rossz irányba. –mondtam majd kiültem az ablakba… Annyira magára vette ezt a dolgot hogy vagy 4 oldalon keresztül azt magyarázta Tumblr-ön hogy miért ilyen selejtes az emberiség…

-          Nem kellett volna. –néztem rá mikor megláttam a gépen a bejegyzést…

-          De igen. Tudja csak a világ mit gondolok. –nevetett majd kivette az ölemből a gépet és megcsókolt.  A többit meg már úgy is tudjátok.

A következő hónapok stúdiózással szálltak el.

-          De Chris én NEM tudok úgy üvölteni mint te… - mondtam a fejemen azzal a hatalmas fejhallgatóval.

-          Csak próbáld meg. –kérte. Nagyot sóhajtottam majd a fülemben elindult a zene én pedig csak becsuktam a szemem és a másik pillanatban már csak a saját kiabálásomat hallom.

-          Művész vagy! –nevetett Chris. – Kíváncsi vagy rá? –kérdezte miközben kijöttem a kis szobából.

-          Igen. – mosolyogva lejátszotta nekem a számot. Leesett az állam.

-          Előbb is kipróbálhattad volna. –nevetett.

-          Soha többet. –húztam az agyát.

Hamar megfogalmazódott bennünk hogy azt a dolgot is meg kéne ejteni amit esküvőnek hívnak.

Hát… ebből lett egy hatalmas galiba… 

Believe*

Fogalmam sem volt mit fogok csinálni nélküle. Kristi is itthon marad. Igazából nem mondták el miért csak azt hogy marad. Na mind egy.

Chris az ágyon ücsörgött én pedig a konyhában voltam. Aztán hirtelen átkarol hátulról és ijedtemben a kés kiesik a kezemből.

-          Nem is mondtad hogy tudsz főzni. – nézett rám.

-          Csak ha nagyon muszáj. De azt ne kérd hogy gombát vagy valami hasonló finomságot főzzek mert már a szagától is rosszul vagyok. –mondtam majd megkevertem a wokban a húst.

-          És ebből mi lesz? –kérdezte.

-          Milánói. –mondtam büszkén. –Ez volt az első amit meg tudtam főzni Panda nélkül… - megcsókolt majd felviharozott a szobánkba. Olyan 15 perc múlva felmentem. Az ablakban ücsörgött, szemüvegben és A füzet a kezében volt.

-          Mi az amire nem tudsz rájönni? –kérdeztem. Kivettem a kezéből a füzetet meg a ceruzát. – Ezen semmi nem nehéz. –mosolyogtam majd körmölni kezdtem a szavaka amik az eszembe jutottak. Majd visszaadtam neki a füzetet.  –Gyere enni. –mosolyogtam az ajtóból mikor elképedve nézett.

-          Ugye tudod hogy megírtad a dalt? –kérdezte miközben a kanapén ücsörögtünk és én a fél ketchup-os üveget rányomtam a kajára. Csak vállat vontam.

-          Csak szavak amiket helyes sorrendben kell egymás után pakolni. –mondtam majd bekaptam a falatot ami a villámon volt.

Kaparást hallottunk az ajtó felől. Én persze halálra ijedtem. Kinéztem a kukucskálón de nem láttam semmit. Kinyitottam az ajtót és egy csont sovány kiskutya esett össze a lábam előtt.

-          Chris! –kiabáltam majd felvettem a földről a csöpp kis ebet.

-          Oh… - mondta. – Nem hiszem el hogy ennyire kegyetlen az emberiség.

-          Mit csináljunk vele? –kérdeztem. - Csak nem hagyhatjuk kint. Ráadásul esni fog. – Bólogatott. Amiből az lett hogy leraktuk a kanapéra és betakartuk. És innentől kezdve minden 2. percben megnéztem hogy lélegzik-e még szegény pára. Tettünk ki neki vizet a konyhába és Chris megígérte hogy délután elmegy kutyakajáért a boltba.

-          Mit fogunk vele csinálni ha elmegyünk? –néztem rá. Egymás mellett ültünk a bőröndjeink előtt és pakoltunk.

-          Átvisszük Kristihez. Mi lenne? –kérdezett vissza miközben a piros ingjét hajtogatta bele a bőröndbe. Bólogattam. A sírás kerülgetett. – Igen tudom hogy ez most olyan érzés mintha szét költöznénk…

-          Nem akarok elmenni. Akkor inkább nem írok többet csak ne hagyj itt. –kértem miközben odamásztam hozzá és a mellkasába bújtam.

-          Tudod mitől félsz te igazán? –kérdezte. Feszülten figyeltem mit mond. –Attól hogy megint megtörténik az ami két évvel ezelőtt a fotótúrán. –mondta.

-          Lehet. –sóhajtottam nagyot. Felemelte a fejem az államnál fogva. Megcsókolt. Befejeztük a pakolást de én olyan fáradt voltam hogy már a kanapén elaludtam mikor megnéztem a kutyust. És reggel ott is ébredtem. Chris pedig fent dudorászta az új dalt.

-          Feladatod van! –mondta miután felhúzott maga mellé az ablakba.

-          Mi csoda? –kérdeztem elképedve. A kezembe adta a füzetet.

-          Olvasd fel! –kérte. Megtettem. Elővette a telefonját és a kezembe adta a fülhallgatóval együtt. Belegyömöszöltem a fülembe és hallgatni kezdtem egy szövegtelen számot. Nyilván Ricky és a többiek játszották. Akaratlanul is elkezdtem énekelni a szöveget amit együtt írtunk. – És beigazolódott. – csóválta a fejét.

-          Mi csoda? –kérdeztem mikor visszaadtam neki a telefont meg a fülhallgatót.

-          Hogy neked ezt el kell énekelned. Velem. –mondta majd magához húzott.

-          Átrendeztem az egész programot. Utánatok megyek… valamikor. –néztem rá.

-          De aztán siess! –mondta. A kezembe vettem a füzetet és rajzolni kezdtem. Az eredmény egy kacifántos rajz a dal címével. – Festőnek is mehettél volna. –mondta.

-          Lehet. –nevettem majd egy másikat kezdtem rajzolni… Amiből egy fej lett. Az övé.

-          Ez kell nekem! –vette ki a kezemből a füzetet.

-          DE még nincs kész! –mondtam majd megfordultam feltérdeltem és ki akartam venni a kezéből. De nem sikerült.

-          Ilyenkor olyan aranyos vagy. –nevetett majd megcsókolt. A füzet a földre esett a kezei pedig a hátam közepén voltak. És akkor a kutya ugatni kezdett. – Megszólalt. – Lerohantam. Semmi baja nem volt a kis csöppségnek. Ugrándozott, ugatott és csóválta a farkát.

-          Itt akarjuk hagyni? –kérdeztem miközben jól lejátszadoztam vele.

-          Nem. Megkapja Kristi. –nevetett.

Így is lett. Átvittük szegény párát Kristihez. És nem úsztam meg hogy Chris ne áradozzon a hangomról. De nem zavart. Így is úgy is a stúdióban kötnék ki. Ha nem énekelek akkor az ablak mögött.

Hosszú az út Londonig. Remélem ezúttal semmi baj nem lesz. 

If I die Would you Scream for me?

A tetőn ülünk. Nézzük a csillagokat.

-          Chris? Ha meghalok kiáltanál értem? –kérdeztem megtörve egy 10 perces csöndent. Ezek nem kínos csöndek voltak. Szimplán hallgattuk egymás szívdobogását.

-          Láttál valamit? –kérdezte elképedve. Alapvetően nem hisz a természet feletti jelenségekben de mióta ismer- úgy 4 éve- ez megdőlt. Ez egy vicces sztori. A fürdőszobában vagyunk, reggel van. Menni készülünk vidámparkba az egész bagázs.

-          ÁÁÁÁH! –kiált fel. A szemceruza megszalad a kezemben és egy gyönyörű szépséges fekete csík mutatja hova rohant. Ami nem a szemem környékén van.

-          Mi van? –kérdeztem.

-          Nem úgy volt hogy Panda halott? –nézett rám elképedve.

-          Te látod Pandát? –kérdeztem vissza. Zavartan bólogatott. Engem nem zavart hisz már ezerszer láttam meztelenül, de Ő még nem látta Pandát. Soha. Csak azon az estén de akkor is csak annyit amennyit engedtem neki. Magára kapott egy törölközőt mi meg röhögni kezdtünk Pandával.

-          Nagyon vicces! – húzta a száját. – Van valami az arcodon… - mutatott a szememre.

-          Na majd mindjárt kipingállak és akkor majd meglátjuk kinek fekete az arca. –mondtam majd elindultam felé a ceruzával. Amiből az lett hogy a homlokán két csillag díszelgett, az arcán pedig egy ilyen fej. *___*

-          Hát ez csodálatos. –mondta mikor elé tartottam a tükröt. – Festőnek nem akartál elmenni? –kérdezte.

-          Ne szemtelenkedj mert megbánod! –röhögtem…

Valószínűleg elaludtam mert ez egyszer már megtörtént. Sokszor álmodok a régi időkről. Nem tudom miért.

Már csak annyit éreztem hogy a párna a fejem alatt van és Chris hatalmas tenyere a hasamon pihen a megszokott helyén.

Reggel Chris hűlt helye mellett ébredek. És röhögést hallok lentről. Belebújok a hatalmas pulcsijába és lesétálok.

Hatalmas elképedés vett körül.

-          Biztos szörnyen nézek ki. –ásítottam hatalmasat.

-          Istenes ahhoz képest ahogyan én szoktam kinézni reggel. – mondta Ryan. Leültem közéjük. Azon voltak leginkább kiakadva hogy sminkben pont úgy nézek ki mint smink nélkül.

-          Ne nézzetek már ennyire! –akadtam ki végül. Chris csak csóválta a fejét majd valami baromságról kezdett beszélni a többiekkel. Én meg felmentem felöltözni.

-          Most jobb? –mentem le a „normális” arcommal.

-          Igen mert már indulunk is. –nevettek. A busz már a ház előtt állt. Ghost vezetett.

-          TE tudod hova megyünk? –kérdezte Kristitől.

-          Persze. Kempingezni. –nevetett. Elképedve figyeltem a barátnőmet. – Nem. Nem arra a szörnyű helyre. Rosszabb lesz! –nevetett. Valahogy nem tudtam nevetni. De végül kiderült hogy semmi ilyen durva helyre nem megyünk.

Csak az erdő közepén gyújtottunk egy hatalmas tüzet és körülültük mint a filmekben. De ez jobb volt. Sztorizgattunk, énekeltünk és csak szimplán jól éreztük magunkat. Valahogy a földre kerültünk és csak a csillagokat néztük.

-          És ilyenkor képedek el hogy hogy teheti ezt az emberiség ezzel a bolygóval. – csóváltam a fejem. Nem kaptam választ. Kristi nagyon fáradt volt ezért Rick elvitte aludni. Szegény annyira kivolt hogy elaludt a karjaiban.

Semmi értelmeset nem voltam képes mondani. Rockerekhez képest elég hamar kidőlnek. mit ne mondjak. Csak nyöszörögtem.

-          Látom te is fáradt vagy. –mosolygott miközben magához húzott. Egy csomó ember azt gondolja hogy ha azt mondja Ő utálja az emberiséget akkor gyilkol, rabol és egyebek. DE NEM! Én is félre ismertem. Végtelenül tud szeretni. Képes megvédeni. Engem. Négy éve egyfolytában védelmez. – Na gyere. –mondta majd felkapott és elvitt aludni engem is.

-          De én meg akarom várni a napkeltét. –suttogtam a buszban. Mindenki aludt.

-          Akkor is ha jönnek a farkasok? –kérdezte. –Tőlük nem tudlak megvédeni. –mondta majd belebújt a pizsamájába.  Csak húztam a szám.

Tudtam hogy ez a kirándulás azért van mert hamarosan elmennek. És én is elmegyek mert a könyvet kell bemutatnom meg egyebek. Kb. 3 hónapig nem fogom látni.

Nem kellemes abban a buszban aludni ennyi embernek. Egymás hegyén hátán aludtunk és egy leheletnyi hely volt csak mindenkinek.

Reggel elgémberedett nyakkal és zsibbadt lábbal ébredtem.

-          Imádlak titeket de többször nem jövök veletek így hogy nincs sátor. – ásítottam mikor leültem az asztalhoz a reggeli Monsterrel.

-          Igazából sátor az van de nincs hálózsák és ahhoz meg hideg van hogy egy szál semmiben kint aludj. – kócolta össze a hajam Balz. Nem hiszem el hogy én vagyok a legkisebb… Mármint magasságban. A magam 160 centjével a legalacsonyabb voltam a sorban míg Kristi a 170 centijével egy fejjel magasabb nálam. Chris pedig két és fél fejjel. Utáltam pici lenni.

-          És ezt csak most mondjátok? Pandával minden hétvégén elmentünk sátorozni. – vontam vállat. – Van a padláson vagy 10 darab hálózsák. – mondtam majd nagyot szürcsöltem az energia italból.

-          Veled is csak többen vagyunk. – dörzsölte meg a fejem Ricky.

-          Ha nem kérdeztek?!

A világvége hangulat hamar beállt. Legalábbis nálam. Ideges voltam mindenre és csapkodtam. Ilyenkor kibírhatatlan vagyok tudom de nem tudok mit csinálni. Már előre érzem azt a kínt amit fogom ebben a 3 hónapban.

-          Csak ne legyél ilyen! –kérte Chris.

-          Milyen? –kérdeztem flegmán.

-          Ilyen. –mutatott rám.

-          Nem vagyok ilyen.

-          De igen. Pontosan azt csinálod amit tudod hogy nem szeretem. Elhagyod magad és a te elmondásod szerint „depressziós” vagy. De még el sem mentem. –borult ki.

-          Na nehogy már ezért összevessz velem! –vontam kérdőre.

-          Hagyjuk. –mondta majd felviharzott a szobába.

-          Chris ne legyél már ilyen! – kiabáltam.

-          Nem vagyok ilyen! –vette fel a kesztyűt. Abban a pillanatban képes lettem volna megütni.

-          Chris. –nyitottam rá az ajtót.

-          Igen? –kérdezett vissza miközben az ajtóból engem figyelt.

-          Sajnálom. –mondtam lehajtott fejjel.

-          Jaj te lány! –húzott magához. – Hosszú lesz ez a negyed év. –mondta majd megcsókolt. 

Breathe*

kicsit megkésve ugyan de itt a rész! <3 

Nehézségekből volt elég. Kedd délután van. Chris sehol. A kanapén ülök miközben nyílik az ajtó. Abban a pillanatban az összes internetes blog, Twitter és minden más megszűnt és majdnem földhöz vágtam a gépet. De mégsem.

Éppen telefonált. Valami nagy fejessel. Bejött – közben nagyban intézett valamit- leült a kanapéra és az ölébe húzott.

Lerakta a telefont. Nézett egy ideig. Aztán dúdolni kezdte a City Lights-ot.

A homlokát az enyémnek nyomta miközben dudorászott majd megcsókolt. Felvitt a hátán az emeltre és becsukta az ajtót. Neki támasztott és lerakott. A derekamra rakta a kezét és magával húzott az ágyig. Kezdett sötétedni. Leült az ágyra és magával húzott. A nadrágommal kezdett szórakozni ami megmutatta a valós szándékát.

Lekapkodtuk egymásról a ruhákat és a takaró megkezdte azt a varázslatos mozgását mint mindig.

Órákig fetrengtünk mikor az ismerős forróság elöntött.

Kacagva nyugtáztam hogy már vagy az ezredik kört rajzolja a hasamra.

-Min gondolkozol ilyen nagyon? –kérdeztem.

- Nem is tudom. –mondta majd a mellkasára húzott. Egy ideig csak hallgattam a szívdobogását aztán mikor észrevettem hogy egyre nagyobb levegőket vesz megrémültem.

- Baj van? –kérdezte valószínűleg holt sápadtan.

- Nem dehogy is! – csóválta a fejét majd megcsókolt. – Gyere hozzám. –súgta a fülembe.

- És ha nem? –kezdtem húzni az agyát.

- Akkor kényszerítelek… -mondta majd megint megcsókolt.

- De nem kell. Magamtól is mennék. –haraptam be az alsó ajkam. Ledöntött és a szemembe nézet.

- Akkor ez most igen?

- Határozottan! – jelentettem ki. Olyan szorosan húzott magához mint még soha. Soha a három év alatt mióta ismerem.

Olyan érzésem volt mintha most végre teljes lennék. Az űr nincs többé a mellkasom helyén. Édeskés öröm járta át minden porcikámat.

Igen.

Egy szó ami valószínűleg örökre megváltoztatja az életem. És az övét is. Az biztos hogy nem lesz egyszerű menet. Főleg az esküvő. A vőlegény ismeretében.

A zuhany alatt áztunk mikor megcsörren a telefonom.

Észre sem vettem, hogy már hajnali 4 óra van. Kristi volt az.

Sírva beszélt velem.

Üveges szemmel figyeltem mit mond.

- Odamegyek. –jelentettem ki. – Rick hogy van? –kérdeztem miközben kimásztam Chris mellől. Nagyon fel volt háborodva. – Kristi elvetélt! –suttogtam neki. Elképedve bólogatott hogy menjek csak.

- Rick alszik –szipogott. –Még nem tudja. Félek elmondani neki.

- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Indulok. Egy fél óra és ott vagyok! –mondtam majd letettem.

- Mi történt? –kérdezte Chris.

- Nem tudom. Csak azt mondta hogy szerinte elvetélt. Fél. Kérte hogy menjek. –néztem kérlelően rá.

- Ezt az estét is máshogy terveztem. –mosolygott miközben átkarolta a derekam. – De menj csak ments meg a világot. –mondta majd megcsókolt és elengedett.

- Ha fent vagy mire visszajövök! –fenyegetőztem.

- Akkor mi lesz? –kérdezte mellkasára font kézzel.

- Nem tudom. –nyújtottam nyelvet. Nevetve csóválta a fejét majd becsukta az ajtót.

Háromnegyed órával később már a kanapén ücsörögtünk és Kristi éppen azt magyarázta mi történt.

- Szóval semmi előjelen nem volt. Csak felébredtem hogy rohadtul fáj a hasam. Itt lent. –mutatta. –Megpróbáltam felkelni hogy bevegyek valami fájdalom csillapítót de…

- Érzed? –kérdeztem a pici szívdobogására utalva. Kristi csóválta a fejét. – Mindenképpen menj el orvoshoz. –javasoltam. Bólogatott.

- És mi volt este? –próbálta terelni a szót.

- Mármint mire célzol? –kérdeztem.

- Rick röhögve jött haza hogy Chris „elkötelezi” magát. Először nem tudtam mit zagyvál de rájöttem. Szóval? –nézett rám hatalmas szemekkel.

- Hát… -néztem a lábamat. – Megkért. –suttogtam zavaromban. Kristinek fülig szaladt a szája. Persze szomorú volt hogy elment a babája de nekem azt mondta még nem is akar, de elvetetni sem akarta.

- Éééés? –nézett tovább.

- Most mit akarsz még tudni? Nem fogom kiadni Christ. Se magam. Eljegyzett, szét vet az öröm. Pont. –nevettem. Rick lecammogott s lépcsőn.

- Nem tudtam hogy ma pizsi buli van. –ásított nagyot.

-Mert nincs is. Én már megyek! –mondtam. –Te meg beszélj vele. Kristi bólogatott. És megígérte hogy orvoshoz is elmegy.

Ez az este sem volt nyugalmasnak mondható. Beültem a kocsiba -megjegyzem majd’ elaludtam a volán mögött. Mikor beléptem a házba sehol nem égett a villany. Ösztönösen sétáltam fel az emeletre ahol Chris szuszogott. Megmosolyogtam majd elmentem lezuhanyozni és befeküdtem mellé.

A következő hetek sem voltak nyugisak. Kristi és Rick nem veszekedtek. A gitárosunk teljesen megértő volt vele. Semmit nem mondott.

Nekem két hét múlva jelenik meg a könyv ami az „Éj gyermekei” nevet kapta. Kapcsolódik  az előzőhöz.

És persze megint kezdődtek a fellépések, dedikálások. Chrisék pedig koncertezni voltak itt-ott. Keveset voltunk együtt de valami volt ami emlékeztetett rá. Egy kis csillogó medál a nyakamban ami a Jelüket mutatta. És hamarosan még lesz valami ami nagyon fog emlékeztetni hogy hozzá tartozom.

- És a stúdióban Ellie Smith! –hallottam mikor felkonferáltak. Besétáltam a hatalmas tér ami meg volt világítva. Féltem. Sosem volt még hogy egyedül jövök. Leültem. És kezdetét vette a kínzás.

- Hogy utaztál? –ez volt eddig a legkönnyebb kérdés.

- Egész tűrhetően. – mosolyogtam.

- Ugye ez a könyv az előző folytatása. – kezdte a nő.

- Igen. –Bólogattam és meg eredt a nyelvem. – Akartam valami újat, jobbat alkotni mint az előző. –magyarázni kezdtem. És a végén oda lyukadtam ki hogy nem is ez az utolsó rész. – És igazából ez a könyv egy poénnak indult. Régen fogadtam a nővéremmel, hogy ha megéri mire 20 leszek írok egy könyvet. Hát megérte és én tartottam magam a megállapodáshoz.

- De meghalt nem? –kérdezte a nő.

- Igen Sajnos. Szükségem lett volna még rá. Valahogy éreztem hogy most jönnek a kínos, -magánéleti- kérdések.

- És? –nézett. –Van valaki az életedben?

- Valahogy sehogy nem tudom kikerülni ezeket a kérdéseket. –nevettem. –Igen van. És aki szemfülesebb az az oldalamon kis morzsákat csíphetett el a magánéletemből. –mosolyogtam.

- Azt jól tudjuk hogy a Motionless In White frontembere az a „valaki”?

- Igen. És ajánlatos az Ő blogját is nézni a napokban. –nevettem. – És tulajdonképpen mindent elárultam mert aki eddig is nézte vagy az én vagy az Ő oldalát képben van. – jelentettem ki.

- Köszönöm hogy itt voltál! És a szünet után……. –a többi már nem is érdekelt. Csak üres rizsa. De hogy most ezeket mind megemlítettem nincs biztonságban a magánéletem. Sem Chrisé. Sem pedig a tulajdonképpen közös életünk…