Leszel-e?
Leszel-e a megnyugvás, a párnám s takaróm fázós éjszakán?
Leszel-e támaszom mikor fáj?
Leszel Jokerem és én leszek a Te Harley Quinn-ed.
Vagy légy Romeom és Júliád leszek.
Eljátszhatjuk az életet 3 napig és meghalhatunk ha akarunk,
de tovább is élhetünk akár.
Lehetnél Peter Parker és én leszek Gwen-ed,
de lehe az elnne a legjobb ha Magad lennél s én magam lennék,
S a végén egymáséi lennénk,
Az idők végezetéig.

Úgy sem mered meghúzni!

Az ajtóban álltál. Majdnem eltévedtem a lépcsőházban. Sosem fogom megtanulni, hogy előbb fel kell menni a lépcsőn, balra, majd lemenni egy másik lépcsőn és onnan már látni foglak, és csak egy harmadik lépcsősor választ el minket egymástól.

Szóval ott álltál az ajtóban, a mellkasodon összefont kézzel, kinyúlt pólóban és még kinyúltabb pulcsiban. Biztos fáztál. És rám mosolyogtál, mint mindig, amikor meglátsz.

Elképesztő milyen könnyen zavarba tudsz hozni. Meg az is, amit művelünk, vagyis, pontosabban, amit te művelsz velem, de ezt most hagyjuk. Ez csak ránk tartozik.

Végül is örülök, hogy találkoztunk. És annak is, hogy így alakultak a dolgok.

Annak is örülök, hogy azon a „végzetes éjszakán” mégis a másik szobában aludtunk. De ez most már mindegy, te is tudod.

És még örülök annak is, hogy… minek is?

Annak, hogy néha eszedbe jutok és ráeszmélsz, hogy hiányzom, ha csak egy kicsit is, és akkor egy órán belül vagy ötször megkérdezed, hogy mit csinálok este, de sosem mondod meg miért. Hiszen tudom.

Végtelen boldogsággal tölt el, hogy tudom, gondolsz rám.

Mert az tény, hogy én szinte már túl sokat gondolok rád.

A szőnyegeden ülve eszmélek fel, hogy bekapcsoltad az erősítőt, meg, hogy leültél a fotelba, a kezedbe vetted a gitárt és elkezdted játszani azt a számot. Tudod? Persze, hogy tudod, hisz egész este azzal szekáltál.

De nem bánom. Úgyis eleget fogom még hallgatni, mikor nem érzek majd mást csak határtalan büszkeséget, vagy éppen sík ideg leszek, miközben vágom a videót és izgulok, vagy éppen nem, hogy tetszik-e majd neked, vagy sem. Bár mondjuk, nem neked kell tetszenie, hanem nekem, hiszen mégis csak az én munkám, de nem baj. Adok a véleményedre, vagy nem?

Nem is tudom.

Ahogy azt sem, hogy hogy viszonyulnak majd egymáshoz a dolgok, vagy, hogy mit hoz az idő. Boldogságot vagy felejtést?

Remélem semmiképpen sem felejtést, bár lehet, kibírnám. Csak kérdés, hogy akarom-e, vagy, hogy te akarod-e. Remélem nem, mert utálok búcsúzkodni.

És újra kezded a dalt, a két, szörnyű film után és nekem hatalmas mosoly terül el az arcomon, a kezembe temetem a fejem a boldogságtól, hogy egyáltalán érdeklődsz, valamilyen szinten, aziránt amit, együtt kell, majd megcsináljunk.

Még nem tudod, milyen vagyok, és én sem tudom milyen vagy, de amit eddig mutattál magadból, az tökéletesen elég lenne, ha nem akarnék többet belőled, minden egyes alkalommal, mikor találkozunk.

A gondolataim csak cikáznak és olyan felesleges kérdésekkel írhatnám tele ezt a lapot, mint, „Ugye nem fogod elfelejteni, hogy 11-én forgatunk!?” meg, hasonlók. De inkább nem, és ennek a papírnak a végére csak annyit akarok még írni, hogy…

De ezt inkább majd személyesen mondom el, mikor újra rám mosolyogsz, vagy, mondjuk, mikor  az államat piszkálod, amikor tudod, hogy nem szeretem, vagy az, ingemmel játszol, pont úgy, mint a –túl kényelmes- kanapédon tegnap éjszaka. Igen. Majd akkor elmondom. 

Szereltek ♥

A hajó úszik a vízen, akár vasból van akár nem.
Az eső esni fog, akár akarod akár nem.
A dolgok nem mindig fognak működni, akár akarom akár nem.
Megint belekevertem magam valamibe.
De már megtörtént, nem?
Akár akartuk, akár nem.
Az idő múlni fog, akár akarod, akár nem.
(Valószínűleg) Nem lesz már semmi köztünk csak a tátongó űr meg a levegő ami egykor összekötött minket. Akár akarjuk, akár nem.
És lehet ez a hajó már rég süllyed;
Akár akarjuk akár nem.

Az utolsó szál cigaretta

Kilépek.
Kilépek az ajtón, a szádból áramló meleg levegő keveredik az arany Marlboro füstjével, mosolyogva az arcomba fújod.
Ez nem az a tipikus "Mindent vagy Semmit" mert itt vagy minden lesz vagy semmi.
Egész este kóstolgatjuk egymást, szivatjuk a másikat és már mindenki látja, hogy itt lesz valami. Főleg mikor kiveszed a kezemből a borospoharat, hogy ez mostmár a tiéd is, felhörpinted belőle az utolsó kortyot és tovább zenélsz. Majd percekkel később újra megosztjuk a poharat. Megint Cicának hívnak, de az jobban tetszik ha azt mondod "Misfits" és közben csibészen, féloldalasan mosolyogsz rám, a szádhoz emeled a poharat és lehúzod a tartalmát. Itt lesz valami.
Vagy mégsem?
Én nem vagyok ilyen.
Elmondásod szerint te sem.
Pedig mégis.
Vagy nem?
Nem tudom.
Te vagy a kedvenc "de mi van ha..." kezdetű mondatom. Egy hétvége alatt azzá váltál.
Be sem áll a szánk, ha mégis az nem kínos, inkább gondolkodtató.
De amit mondtam megmondtam.
Érdekes vagy. Nagyon hasonlítunk-szerintem. Persze te lehet csak azt gondolod, hogy nagyon fiatal vagyok még, te meg már öregszel, ami hülyeség, mert nem. Nem és kész, értsd meg.
Reggel kócosan ébredünk egymás mellett. Mosolyogva. Biztos vagyok benne, hogy a Nap első sugara rá mosolygott egymásba gabalyodott testrészeinkre. Mert így aludtunk. A karjaidba zártál. Kényelmes volt. Túlságosan is.
De, mint minden ez is múlandó-vagyis nagyon remélem nem.
Mindig lesz egy új nap ami elűzi a biztonságot adó sötétséget. Mindig lesz valaki aki rád talál.
Remélem, mi egymásra találtunk.
És nézd meg.
Itt ülök, e felett. Görcsölök, hogy megtalálod-e és hogy felfogod-e, hogy ez Én vagyok. Hogy ez az, amit én annak nevezek, hogy "Jól tudok írni" mikor Kérdezz-feleleket játszottunk.
De ez is csak egy játék nem de?
Ez csak
Egy játék.
És bár ne az lenne.

Béka perspektíva

A mindent vagy semmit még mindig áll. Persze tegnap különleges volt.

Jól mondja az aki azt mondja, hogy késő este sokat tudhatsz meg a másikról. Az ítélőképességed már alszik és te is fáradt vagy, de még tartod magad. Tartod magad mert azt gondolod, nem is tudod mikor fogtok tudni legközelebb ennyire közel kerülni egymáshoz, pedig 2000 kilométer választ el titeket. A távolság még sosem volt ilyen közel.

Az érzéseid felrobbannak mikor olyan jelzőkkel halmoz el, amiket mindig is hallani akartál. Megígéred, hogy megbeszélitek, de még te sem tudod mit is akarsz pontosan.

De pontosan tudod mit nem akarsz. Tovább távol maradni tőle. Ez az amit nem akarsz

És azt se tudod pontosan Ő mit akar. Ő maga se tudja mit akar.

Felesleges terjengések helyett néha a rövidválaszokra- aha, ja, ok – szorítkoztok, de te nagyon reméled, hogy több mondani valója is lenne számodra. Nagyon reméled.

És mikor éjfélkor, mikor már majdnem bealszol a gép előtt elköszönsz ő meg kinyögi végre, hogy mennyire vár haza, hogy ott legyél vele. És te megnyugszol. Dönteni látszik.

Mindent vagy semmit.

Semmit vagy mindent?

De te boldogan alszol el, mert tudod hogy vár Rád. 

2014.02.15

Azt hiszem megint el fogom kezdeni használni a blogot. De kicsit máshogy.
A napokban-hetekben láthattatok már írásokat tőlem. Na ilyeneket fogom írogatni, mivel kicsit megváltozott az érdeklődési köröm, sőt én is megváltoztam.

Szmöre

Nemtudom mikor szoktám rá az ilyenekre. Olyanok, mint a drog, mindig több kell belőle.
Belőled is több kéne. Vagy legalábbis többet kéne lássalak. Sokkal jobb lenne, mint az, hogy csak küldözgetjük egymásnak a hülyébbnél hülyébb képeket és várunk a csodára, hogy majd a másik rájön, hogy valójában mennyire jövünk be egymásnak.
Persze ez így nagyon könnyű lenne, hisz tavaly is elszúrtuk. Legalábbis én elszúrtam az biztos. Türelmetlen voltam. Mindent akartam egyszerre.
De nekem most csak Te kellesz!
Nem fogok leveleket írogatni, vagy utalgatni, mert belefáradtam. Szóval kérlek szedd össze magad. Rád sem fogok örökké várni.
Mindenki látja mi van, te miért nem?
Olyan ez, mintha egy siket- néma és egy gynegénlátó szeretne egymásba...
Én valószínűleg nem foglak meghallani, te pedig sosem fogsz észrevenni.
Jobb hasonlatot nem tudok kitalálni.
És nézd meg, hova jutottunk?
A tegnap esti képedhez, amit rögtön lementettem, azt remélve, hogy az a "már csak egy nap. :'(" az az elutazásomra vonatkozik és nem pedig valami más, számodra teljesen evidens dologra.
Hiányozni fogsz, pont úgy, mint víz a tüdőmbe. Nem tudom hogy fogok levegőt venni.
Nem fogunk minden nap egymás agyára menni, nem fogom rád nyújtani a nyelvem és te nem fogod azt mondani, hogy ez überelhetetlen, hogy ezt csak én tudom így csinálni.
Nem.
Most egy hétig semmi.
De mindegy. Már rájöttem, hogy sokkal sokkal türelmesebbnek kell lennem. Ha meg kell történnie, meg fog. Csak ki kell várni.

Kósza gondolat, avagy "Levél a kimondatlan érzelmekhez" de valaki máséhoz

Tudományosan bizonyított tény, hogy a  legjobb ötletek és legmélyebb gondolatoka fürdőkádban születnek. 

Fura, hogy egy "levelet" nem olyannal kezdek, hogy "Kedves..." mert itt elakadnék. Fogalmam sem lenne, hogy mit írjak. Kiírjam a neved? Nem. Akkor rájönnének ki vagy és én ki vagyok. Írjam, hogy "Kedves Te"? Nem. Ez túl személytelen és utána lelkifurdalásom lenne, hogy mégis mit tettem, nem neveztelek meg. 

Szóval inkább ennél maradok. A semminél, ami eddig a közös dolgainkat jellemzi. 

Pedig azt hittem különleges leszek neked. A sok testi „kaland” után egy lelki kalanddal is találkozol majd, de úgy néz ki tévedtem.

Néha vannak jó napjaink, mikor húzom az agyad és te is húzod az enyémet, mikor csak úgy felhívsz valami teljesen fölösleges dolog miatt és én óhatatlanul azt gondolom, azért hívsz, mert szeretnéd hallani a hangom. Hát nem tévedek? Dehogyis nem.

Mivel mindenkivel ezt csinálod. Lehet minden lányt felhívsz és értelmetlen dolgokról csacsogsz vele kitalált nyelveken, vagy hajnali kettőig fent marasztalod Skype-on, hogy hallhasd a hangját. Csak ne tennéd velem is ezt. Inkább hagynál békén élni az életem, vagy döntenéd el végre, hogy Te akarsz lenni az életem.

Annyiszor elgondolkodtam már rajta milyen lenne, ha az enyém lennél és én a tiéd lennék. Bár akkor sem lennél teljesen az enyém. Mindig osztoznom kéne még néhány emberrel, a barátaiddal, a lányokkal akiket úgy sem küldenél el, vagy nem mennének el.

De nekem erre nincs szükségem. Szóval, kérlek, döntsd el mit szeretnél.

Semmit vagy mindent. 

Forgive the unforgivable.

Ez az a story amin már egy ideje dolgozok. ^^

PROLÓGUS

-          Kevin kérlek ne csináld ezt! –kértem már majdnem sírva.

-          Ki ez a srác? –kérdezte szerelmem, dühtől remegve.

-          Leonnak hívják. Az évfolyamtársam. –suttogtam, mély levegőt vettem majd közelebb léptem hozzá. –De komolyan mondom, semmi nincs köztünk. –de ez már nem volt igaz.

-          Hiszek neked. –mondta. Kissé meglepődtem, hogy csak így elhitte, de nem baj. Higgye csak. Addig jó amíg hisz. Megállt bennem az ütő mikor felemelte immár könny áztatta szemem. – Szeretlek. –súgta a fülembe és megcsókolt. Abban a pillanatban tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok.

# 1. Nyár, féktelen nyár

Álmosan vertem le az órámat a földre. Fel sem akartam kelni. Persze tudtam, hogy iskolába kell mennem, de a hétvége eseményei még mindig nem tisztultak ki teljesen a fejemből. Az álmom sem könnyítette meg a dolgokat, pont úgy ahogy az sem, hogy a telefonomon a Loentól kapott SMS villog.

-          A francba. –suttogtam magam elé. Elolvastam az SMS-t majd visszadőltem az ágyba. – Mókás év elé nézünk. –nevettem kicsit kínomban.

„A suliban látlak!! ;)”

Kezdett a feje tetejére állni minden.

Az iskola úgy öntötte magából a boldog, fehér ingben rohangáló srácokat, mintha jobb dolga nem is lehetett volna. Mindenki boldog volt mivel 1. nyár van, 2. vége az iskolának és 3. hamarosan kezdődik a fesztivál szezon.

Már én is be voltam zsongva rendesen. Nem gyakran engedik el az embert a szülei az államok másik oldalára, főleg nem egész nyárra.

Otthon már minden kész volt. Be voltam pakolva, a fényképezőm a táskám mellett hevert és a repjegyem is kész volt.

Becsaptam magam mögött az ajtót és elkezdtem lehúzni a blúzom.

-          Ne segítsek? –kérdezte Kevin miközben hátulról átölelt miközben a vállamat csókolgatta. Őt sajnálom egyedül itt hagyni. De neki is nyár van. Mégsem várhatom el tőle, hogy minden nap velem legyen. Én meg kaptam egy egész nyaras állás lehetőséget. Ő meg ezt nem várhatja el tőlem, hogy kihagyjam. Így abban egyeztünk meg, hogy a nyáron nem leszünk együtt.

-          De én attól még mindig nagyon szeretlek. –mondta. –És nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad, vagy visszatartsalak, ha jön helyettem valaki jobb. –mondta. És általában itt szoktam fejbe vágni.

-          Mi a baj? –kérdezte miközben felnézett. A kezeim már szinte maguktól mozogtak. Már észre sem veszem. Megrázom a fejem, kiszakítva magam a gondolataimból.

-          Nincs. –mosolyodtam el erőtlenül miközben lehúztam a felsőjét. Nem volt nagyon kigyúrva. Nem is szeretem az olyan srácokat.

Elmosolyodott és megcsókolt. Boldog voltam. Semmi más nem tehetett ennél boldogabbá. Lehúztuk egymásról a maradék ruhát és megtörtént aminek megkellett.

-          Holnap ugye jössz velem a reptérre? –kérdeztem.

-          Persze – mosolygott majd megpuszilta a homlokom és elaludtunk. Fura bele gondolni, hogy hivatalosan már nem is vagyunk együtt.

-          Szeretlek. –súgta a fülembe majd elaludt.

Reggel már teljesen be voltam zsongva.

-          És mi van ha itt hagyok valamit? Hol a jegyem!? –a sírás kerülgetett annyira ideges voltam. Kevin elém állt és két tenyere közé fogta a fejem.

-          Nem lesz semmi gáz. –mondta. – Minden rendben lesz.

Mosolyogtam. Tudtam hogy ezek az utolsó percek amiket vele tölthetek, nagyon hosszú ideig. Meg az is a tudomásomra jutott, hogy ez lesz életem eddigi legeslegjobb nyara. Juj ez kicsit most furán hangzott, de így van. Szóval most nem éppen tudott nagyon mélyen meghatni semmi más.

Elindultunk a reptérre mert már így is késésben voltunk.

-          Mindened megvan? –kérdezte anyu. Bólintottam.

-          De a szívemet itt hagyom. – viccelődtem. Kevin megölelt majd megcsókolt.

-          Már most hiányzol. – súgta a fülembe. Jaj nehogy azt higgyétek, hogy Kevin ilyen nagyon érzelgős, csak még nem nagyon voltunk ennyi időt távol egymástól és nem tudjuk, hogy bírjuk majd. – Szeretlek. Vigyázz magadra. –mondta majd megint megcsókolt. Utoljára. Bólintottam, mert másra nem nagyon volt erőm.

Elindultam a kapu felé. Még volt 35 perc a gép indulásáig. Megkerestem a helyem a repülőn. Már láttam Kevin versét kiírva a blogjára. Megszakadt a szívem, sírni volt kedvem, de szükségem volt erre az utazásra.

Mély levegőt vettem és leszálltam a gépről. Már megírtam mindenkinek, hogy minden rendben van. Tökéletesen rendben. Azt persze nem írtam meg nekik, hogy hulla vagyok és már kisírtam a szemem, meg hasonlók.

Még otthonról intéztem magamnak kocsit egész nyárra, így azzal már nem kellett foglalkoznom. A járgány a parkolóban állt és –ahogy megbeszéltem a tulajjal- a cím ahol lakni fogok és a kocsi kulcs a kesztyűtartóban volt. Fellélegeztem mikor megérkeztem a megadott címre és egy 20-25 év körüli lány fogadott. Rendületlenül állt az ajtóban mosolyogva. Visszamosolyogtam rá.

-          Mary vagyok. –mondta.

-          Hope. – mondtam. Mary csacsogni kezdett. Csak arra figyeltem ami nekem is fontos volt, például, hogy a felső szint az enyém, van külön fürdőszobám meg hasonlók.

Mosolyogtam egészen addig amíg segített felpakolni a dolgaimat az emeletre, de mikor végeztünk, becsaptam az ajtót és lefeküdtem aludni.

Másnap reggel ami először feltűnt az az volt, hogy senki nem feküdt mellettem és ez furcsa módon boldogsággal, nyugodtsággal és elégedettséggel töltött el. Leültem a bőröndöm elé és elővettem a gépem meg még egy pár dolgot amire szükségem lesz. Bekapcsoltam a masinát, feltettem tölteni a telefonom majd elmentem fürdeni. Mire visszaértem töménytelen mennyiségű e-mail, egyéb levél, ismerősnek jelölés és felkérés fogadott. És a vicces az volt, hogy nem tudtam miért. 

Running to the Arms of Hell.

Sosem akartam férjhez menni, de mikor anyámék beállítottak a zongora szobámba a város legbefolyásosabb, legférfiasabb férfijával el kellett gondolkodnom mit is akarok.

Sir Chritopher Thomas Cerulli egy igen kedvelt személyiség a nők körében és nem veti meg a saját vonzerejét, így képzelhetitek, milyen híre van itt.

-          Kislányom – anyu midig így hív. –Ő itt…

-          Tudom ki Ő. –mondtam. Letaglózottan ültem a zongora mellett. Az illem megkövetelte, hogy álljak fel így megtettem. Kihátráltam a zongorám mögül de a ceruzámat még mindig az ujjaim közt forgattam, nemcsak azért hogy ne kelljen kezet fognom vele… hanem azért is mert égtem a vágytól, hogy végre leírhassam azt a három hangot ami hiányzott az Altatódalból.

-          Kisasszony. –hajolt meg.

-          Uram. –ellejtettem egy pukedlit. Utáltam pukedlizni… felesleges.

-          Sir Cerulli itt marad vacsorára. –jelentette ki anyu miközben mi csak bámultuk egymást.

Megbabonázottan álltam előtte. Thomas Cerulli… a mi birtokunkon… Ráadásul engem keresve. Ez lehetetlen. Természetesen nagyon kellemes ember, azt leszámítva, hogy már ma le akart fektetni. Miután este elment megígérte, hogy még látjuk egymást.

-          Anya? –néztem be a szobájába. –Miért volt itt az Úr pontosan?

-          Meg szeretne ismerni. Az emberek csodájára járnak az intelligenciádnak kincsem. –mondta anyu.

-          Nem. Csak le akar fektetni. Nem láttad a mozdulataiban? –kérdeztem.

-          Kincsem. Túl sok könyvet olvastál. – anyu ilyenkor hajthatatlan. Utáltam mikor ilyen. Éppen felépült de máris az én férjhez adásomon gondolkodik.

-          Kérlek mondd, hogy ez nem csak megint egy ócska kísérlet arra, hogy férjhez adjatok?

-          Majd ha megismered vélekedsz róla. A jövő héten úgy is odautazol.

-          Hogy micsoda? –kérdeztem

-          Jól hallottad. –mosolygott anyu.

De ez pont az volt. Egy újabb férj szerzési kísérlet. Ami ellen nem tudtam tenni.

Elég szóbeszéd jár Thomasról ahhoz hogy messziről elkerüljem.

A hét úgy telt mintha felgyorsították volna.

Nem tudtam meddig maradok a Cerulli birtokon így annyi ruhát pakoltam ami nekem egy hónapra is elég lenne.

-          Nem vagyok hajlandó elvinni a kocsit! –mondtam miközben felnyergeltem a lovam. – Igen tudom hol van Sir Cerulli birtoka és nem, nem érdekel mit mondasz akkor is lovon megyek. –mondtam mikor megláttam anyut az istálló ajtajában állni.

-          El akarod ijeszteni magadtól? –kérdezte. Meghúztam Liliom nyergét és hátra mosolyogtam. Anyu a szemét forgatta.

-          Eszemben sincs. –mondtam majd felültem a nyeregbe.

Elvágtattam, még láttam anyu fej csóválását de nem érdekelt.

-          Mióta lovagol? –kérdezte miközben bevezettem Liliomot az istállóba.

-          Amióta nadrágot is hordok. –mosolyogtam miközben levettem a csizmámat.

-          Komolyan gondolja, hogy mezítláb jön be? – nézett rám tágra nyílt szemekkel. Levettem Liliom nyergét és kivettem az egyik tartóból a másik cipőm.

Felvettem majd a táskáimat is a kezembe vettem.

-          Szabad? –kérdezte majd kivette a kezemből őket. – Vacsora hétkor van. –mosolygott miközben követtem a szobába. – Átöltözhet, ha gondolja. – nézett végig rajtam. –Utána körbevezetem.

Semmi rosszallás nem volt a hangjában, vagy megvetés. Lehet hogy az emberek rosszul ítélik meg az Urat?

Kiment a szobából és én ellen állhatatlan késztetést éreztem arra, hogy felvegyem a legjobb ruhámat és eltegyem minden előítéletem a bőröndömbe.

Már felöltöztem mikor bejött, épp levelet írtam haza, anyuéknak.

-          Igen? –néztem fel.

-          Arra gondoltam… - nézett végig a szobán. Kicsit meglepődött. A bőröndjeimet beraktam a hatalmas ágy alá és egy csokor virágon kívül semmi nem utalt arra, hogy az Úrnál egy nő tartózkodik. -, hogy körbe vezetném. Ha van kedve. –mosolygott félősen. Bár Thomasról ezt furcsa volt elképzelni.

-          Azt mondták a környéken itt van a legnagyobb könyvtár… - mondtam lelkesen.

-          Maga javíthatatlan. – csóválta a fejét az úr.

Kinyújtotta a kezét és én odasétáltam, majd belekaroltam és elindultunk.

-          Ugye nem az ajtótól akar körbevezetni….?

-          Nem. –mosolyodott el. –Csak a könyvtár lent van.

-          Szokott sétálni? –kérdeztem. Nem akartam feleslegesen fecsegni. Nem az én műfajom…

-          Igen. –mosolygott tovább. – Minden nap kerítek rá időt. Miért kérdezi?

Közös vonásokat keresek, hogy legyen miről beszélni…

-          Érdekel mivel múlatja azt a kevés szabadidejét…

-          Tényleg csekély ez az idő. –nevetett. – De ha a birtokon vagyok, mindig kerítek időt egy jó nagy sétára. Főleg egy ilyen elragadó hölgy társaságában. –mosolygott tovább majd kitárta a könyvtár ajtaját.

Elállt a szavam. –Három generáció óta gyűlnek itt a könyvek.

-          Szabad? –néztem rá. Csak kitárta a kezét megadva az engedélyt arra, hogy belépjek a környék leggazdagabb könyvtárába.

A könyvek között gyorsan szalad az idő.

-          Kész a vacsora. –jött be Thomas. Hirtelen vágtam be a könyvet mert meglepődtem és meg is ijedtem egy kicsit. Egy önéletrajzi regény volt.

-          Megijesztettem….?

-          Nem – szabadkoztam miközben visszacsúsztattam a könyvet a helyére.

-          Hogy szereti, hogy nevezik? –bukott ki belőlem hirtelen.

-          Jogos. –mosolyodott el. –Nos lássuk csak… Hivatalosan Sir Cerulli, a családom Christopher-nek szólít, de van néhány közeli barátom akik Thomasnak hívnak…

-          És mit szeretne, én hogy hívjam? –kérdeztem a poharam mögül mivel kicsit elpirultam.

-          A Christopher megfelel. –bólintott mosolyogva miközben az arcát fürkésztem.

Alapvetően furcsa volt a helyzet mivel a Sir velem szemben ült de nem asztalfőn. Végre volt időm megnézni a szemét jó alaposan. Csokoládébarna. Olyan mélyek hogy akár el lehetne veszni bennük…

-          Lilian? –kérdezte. Felnéztem. És akkor leesett.

-          Igazából igen. De apu Liliomnak hív, anyu Lilinek, a nővérem is Liliomnak hív és a lovam is Liliom. De a Lilian tökéletesen megfelel. – mosolyogtam.

Az este nagyon kellemesen telt. Vacsora után Christopher - ahogy megbeszéltük- felolvasott abból a könyvből amit még korábban elkezdtem.

-          Holnap meglátogat néhány barátom. –közölte. – Lenne kedve lovas pólót játszani? –kérdezte. Bólintottam.

-          Jó éjt. –mondtam miközben elindultam felfele a lépcsőn.

-          Jó éjszakát, Lilian. –a hanglejtés amivel mindezt a mondatot mondta olyan forróságot idézett elő a testemben amit nem tudtam hova tenni.

Reggel mikor felébredtem az Urak már ott voltak.

-          Éhes? –kérdezte Christopher miután köszönt.

-          Egy kicsit. –mondtam álmosan.

Ettem majd visszamentem a szobámba, felöltöztem és mentem utánuk az istállóba.

Mikor meghallottam a beszélgetést, megálltam és hallgattam.

-          Thomas nem gondolhatod komolyan. Ez nem az a nő akiről annyi jót hallottunk.

-          De pontosan Ő az. –dacolt Christopher.

-          Jó reggelt. –léptem ki a szögletből.

A hat férfi úgy nézett mintha nem láttak volna még fehér embert. Christopher pedig csaj fejcsóválva mosolygott.

-          Csak nem, nem láttak még nőt nadrágban? –kérdeztem miközben felnyergeltem Liliomot. A délelőtt további részét játékkal töltöttük.

A számtalan játszmából kettőt én, hármat Christopher a többit pedig valamelyik Úr nyerte. Bemutatta nekem őket, de hogy őszinte legyek a legtöbbjük nevét azonnal elfelejtettem.

Megvacsoráztunk - úgy ahogy minden este. Christopher velem szemben ült az urak pedig körülvettek minket.

Mikor másnap a reggeli sétámról visszatértem az urak már nem voltak ott.

-          Hová…? –kérdeztem.

-          Elmentek. –válaszolta nyugodtan Christopher. –Az édesanyja írt. Nem jönnek a bálra.

-          De én itt leszek. –mosolyogtam.  Csak bólintott.

A bál… Igen. Tökéletes volt. Nem volt olyan sok ember mégis kitöltötték Christopher házának alsó szintjét.

A Sir jó házigazda révén fel-alá rohangált és nagyon keveset láttam csak.

Én a magam részéről leültem az egyik ablak elé, közel a zenekarhoz és hallgattam a játékukat.

-          Lilian, kérlek! –hallottam egyszer csak a hangját. Felálltam és odasétáltam hozzá.

-          Szeretném bemutatni az édesapámat. Sir William Cerulli. Apa. Ő itt Miss Lilian Silvernight. –mutatott kettőnk között. Meghajoltam, illedelmes voltam.

-          Örvendek. –suttogtam.

Az apjának hamar el kellett mennie, mégis megtisztelve éreztem magam, hogy megismerhettem.

Aztán megkaptam életem legszebb öt percét.

-          Megkaphatnám ezt a táncot? –kérdezte Christopher a fülembe suttogva. Bólintottam.

Senkivel nem táncolt aznap este. Csak fel-alá rohangált. És most. Engem kért fel először.

Gyorsan történtek a dolgok.

A majd’ 3 hónapos itt tartózkodásom nagyon sokat elárult Róla.

A bejáró női elmesélték, hogy nem gyakran lát vendégül ilyen hosszú időre senkit. Főleg nem hölgyeket.

Kezdett kialakulni bennem valami iránta és nagyon fájt a szívem mikor el kellett jönnöm a birtokáról.

Két hónap levelezgetés után egyik nap, váratlanul beállított hozzánk.

-          Beszélhetnék Liliannel… Négy szem közt. Ha lehet? –kérdezte egy tea után.

Anyu bólintott majd kisétáltak a szobából.

-          Sétáljunk egyet. –vetette fel az ötletet.

-          Rendben –mosolyogtam.

Nem volt akkor a birtokunk, mint Neki, de elég nagy volt ahhoz hogy jókat lehessen sétálni és el lehessen veszni a fák között.

-          Mi szél hozta ide? –kérdeztem mikor kiértünk a kedvenc fánk alá. Pont látó és hallótávolságon kívül kerültünk. Ma nem vadászik nálunk senki és vendégeket sem várunk. Senki nem zavarhat meg minket. Bármit is szeretne az Úr.

Christopher fél térdre ereszkedett. Könnyek gyűltek a szemembe. Persze a boldogságtól.

-          Ugye tudod, hogy sokan fognak támadni ezért minket… - kezdtem mikor leültünk a fa aljába.

-          Semmi nem érdekel amíg velem vagy. –mondta majd megfogta az állam és megcsókolt.