In my bed or Yours?

MY BED OR YOURS [ENG]

It’s time… It’s coming… I can’t wait.

No lights, more screaming. They’re coming. They’re on the stage. I’ll fall… really.

What’s this? He’s watching me? He can’t. He doesn’t even know that I’m exist.

He’s in front of me. Directly. He almost touched me. If I wasn’t horny, now I am.

Wait a moment. No, nothing. I can’t figure out anything. I can’t breathe actually.

What if I don’t see him again. Because it happens. I won’t be in a concert again. He won’t see me again. He will forget me.

No. It won’t be okay.

After two and half hours terror they going to make us go home. And it won’t be easy because we are 1000 people here.

I heard some voice. Loud noises. Lilly pulled myself with her to the table. We waited hours but with the talking it wasn’t so long.

I thought I will die. Die in beautifulness. He was staring at me. ME! Not somebody else.

I don’t remember what he asked from me but I was shaking my head. I think.

Lilly has disappeared.

Oh my God where she is? –I asked myself. Rick asked me to stay so I stayed.

I had no idea what he wanted to do with me.

I thought he want me to… you know.

I sat there for almost 3 hours.  They didn’t deal with me. Well Rick sometimes asked me stuff but…

When the fans were gone- I haven’t thought one day I will say this but they’re so annoying sometimes.- Rick and I were the last who left.

I was walking in front of him. We were at the parking. It was dark. Rick was talking about something but I didn’t hear it.

I started to search my phone.

-          Don’t you call the cops, do you!? –he asked. I was looking at him. – Yeah I asked you. – he smiled.

-          No… I was texting with my friend. –I said. – You know, she’s just disappeared… But it’s nothing. –I said and take my phone away. Rick smiled my with a little darkness in it and started to move forward. He was coming to me. And smiled all the time.

He took his hand under my chin and his other hand to my back… Sorry in my ass.

Then he pulled me to myself and kissed me. I was thinking about I’m just dreaming again or this is the real life.

But then I got it. This is the real life because he didn’t go away.

-          Wow. –I said.

-          Beautiful. – He whispered. He was laughing and kissed me again.

I took my hand to his neck and we kissed again for 10 minutes almost. And then he asked just one thing.

-          In my bed or yours? 

My bed or Yours...?

ez egy meglepetés Kritsztinek! MEGLEPI! ;) <3

My bed or Yours..?

Már a torkomban dobog a szívem. Mindjárt kezdődik.

A fények kimúltak, a sikítás felerősödött. Kisétáltak a színpadra. Azt hiszem el fogok ájulni…

Mi ez? Engem néz? Nem nézhet engem. Azt sem tudja hogy létezek.

Felém hajol. Majdnem hozzám ér. Ha eddig nem élveztem el akkor majd most biztos.

Várjunk csak. Nem mégsem… Semmire nem tudok gondolni. Semmi másra csak arra hogy valószínűleg most látom Őt utoljára. Nem jutok el többet koncertre. Nem néz rám többet. Elfelejt.

Nem az nem lenne kellemes.

Két és fél óra terror után kikergetnek minket a teremből. Ami egy nagy teljesítmény hiszem vagy ezren vagyunk itt bent.

Kiabálást hallottam. Nem is vettem észre a nagy tömeget kb 3 méterrel mellettem.

Biztos ott vannak és autogramot osztanak. Lilly kézen fogott és magával húzott.

Csacsogni kezdtünk hogy elteljen az idő.

Mikor sorra kerültünk én azt hittem meghalok. Belehalok a gyönyörbe. Engem nézett… Biztos vagyok benne. Most már.

Így visszagondolva meg sem tudtam volna szólalni. Már arra sem emlékszem mit kérdezett tőlem csak bólogattam. Lilly eltűnt.

Úristen hol van? – kérdeztem magamtól. Rick kézen ragadott és megkért hogy maradjak ott a pavilonban vele. Fogalmam sem volt mit akart velem…

Az meg már meg sem fordult a fejemben hogy esetleg… na értitek.

Vagy két órát ott ültem a pavilonban mögöttük. Nem is foglalkoztak velem. Rick néha-néha rám nézett de ő sem szólt hozzám.

Mikor végre elhajtották a fanokat- nem is hittem hogy egyszer ilyet mondok de nagyon idegesítőek tudnak lenni. – Rick és én voltam az utolsó akik elmentünk.

Előtte lépegettem teljesen nyugodtan. Kiértünk a parkolóhoz. Már sötét volt. Rick motyogott valamit amit nem igazán értettem.

Keresgélni kezdtem a telefonomat.

-          Csak nem a rendőröket hívod? –szögezte nekem a kérdést. Felemeltem a fejem. – Igen tőled kérdeztem. –dobott felém egy féloldalas mosolyt.

-          Nem. A barátnőmet keresem. Vagyis kerestem. –mondtam majd bevágtam a telefont a táskámba. Rick vészjóslóan mosolyogni kezdett és egyre közelebb jött. Még mindig vigyorgott.

Már éreztem a leheletét az arcomon. De még közelebb jött. Minden megfordult a fejemben amit készülhetett tenni. De végül…

Az állam alá rakta az egyik kezét a másikat pedig a hátamra-vagyis inkább a fenekemre.

Még mindig vigyorogva magához húzott és megcsókolt. Az életem pergett le a szemem előtt.  

Azon tűnődtem ezt most megint csak álmodom vagy ez most a valóság.

Nyilván a valóság mert kedvenc gitárosom nem tűnt el miután elengedett.

-          Wow. –nyögtem ki végül.

-          Milyen frappánsan fogalmaz itt valaki. –röhögött majd megint megcsókolt.

A nyakára tekertem a kezem és csak élveztem amit csinál.

Lassan elengedett és csak annyit kérdezett:

-          Nálad vagy nálam? 

Already DEAD!*

Nagyon lassan épültem fel… és olyan érzésem volt mintha valamit elfelejtettem volna.

-          Ne is kérd hogy elmenjek. Ez az őrült még ide is képes lenne eljönni érted azért hogy megbosszulja hogy lesitteltük… - mondta fejcsóválva Chris mikor visszaült mellém az ágy mellé.

-          Nem is akarnám hogy elmenj. –mondtam kibámulva az ablakon. Szörnyen festettem. A nyakam bekötve, a bordáim átkötve gézzel, a kezem begipszelve… és sorolhatnám a jobbnál jobb lila foltokat a testemen.

-          Azt ugye tudod hogy ezek után egy lépést sem mehetsz egyedül sehova. –szögezte le.

-          Tudom. –néztem rá. A szemein még mindig látszottak a könny okozta fekete karikák. Nagyon fájt így látni. –Csak kérlek ne vágj ilyen világ-vége képet! –kérleltem.

-          Nem fogok. –szorította meg a másik kezem. És akkor leesett. Jézusom. A BABA!

-          Chris. –néztem rá kétségbe esetten. A hasamhoz kaptam. Nem éreztem könnyek gyűltek a szemembe… Nem lehet hogy elvesztettem… - Nem mondtam el neked… - suttogtam. –Nem mertem…

-          De mit? –kérdezte.

-          Babát vártam… - néztem rá könnyes szemmel. Elképedve figyelt…

-          Azt hittem szedsz valamit erre a dologra…

-          Már rég leálltam vele… - legyintettem. – Blake elvette tőlem…Tőlünk.

-          Tudod egyáltalán mit terveznek Balzék Blakkel?

-          Nem. –néztem rá. Chris sötéten nézett engem. Valahogy abban a pillanatban mindent ki tudtam olvasni a szeméből… - Már értem. –mondtam.

-          Azt akarják hogy te tedd meg.

-          Ha én csinálom nem ússza meg ennyivel. –mondtam. –Chris én ezt halál komolyan mondom. Mennyi mindent elvett tőlem? –kérdeztem. Persze költői kérdés volt.

-          Tudom. –csókolt homlokon.

Egy orvos bejött. Chrisnek pedig mennie kellett kontrollra mert ugyebár őt elütötte a busz. Hál’ Istennek Ő csak az eszméletét vesztette és mondjuk nem a karját. Vele kisebb agyrázkódáson kívül semmi nem volt.

Velem viszont annál inkább.

-          Mi történt? –kérdeztem.

-          Semmi. Egyelőre. Ugye tudja hogy…

-          Igen terhes voltam, de gondolom elvetéltem… - néztem a dokit. Furcsa Ő volt az orvosom 5 éve is.

-          Igen. –bólintott. – Még nem volt nagy a magzat… Ki fog ürülni. –könnyezve bólogattam. –Jaj ne keseregjen! Még fiatal lesz ideje mindenre. –bíztatott az orvosom.

Ezúttal nem úsztam meg azzal hogy „Ha otthon kezelem magam akkor nem lesz semmi baj!” mivel még fél év után sem engedtek haza.

-          Szép kis első fél év… - húztam a szám Chrisnek.

-          Az a lényeg hogy felépülj. Semmi más nem érdekel most. – szorította meg a kezem.

Már majdnem minden rendben volt. És végre eljött a nap is mikor kiengedtek.

-          Csak nem tartjátok fél éve fogva Blaket? –kérdeztem mikor beültem mellé a kocsiba.

-          De. De igen. –mondta majd elindult. Kiautóztunk a városból. Oh Pennsylvania ha tudom hogy ez lesz nem erősködtem volna Pandának hogy költözzünk ide. De akkor most nem ismerném életem szerelmét.

Egy tanya szerűséghez érkeztünk. Mindenki kint állt az ajtó előtt…

-          Ellie! –szorított magához Kristi. Felszisszentem.

-          Még fáj. –mondtam. Csak néztem őket… Olyanok nekem lassan mint a családom.

-          Mihez lenne kedved vele? –kérdezte Angelo.

-          Fel akarom égetni. Ezt az egész kócerájt vele együtt! –mondtam teljesen higgadtan. Milyen mókás hogy éppen gyilkolni készülök. A törvény tiltja. Börtönbe kerülhetek de tök nyugodtan itt beszélünk róla.

-          Tedd azt. –mondták miközben a vállamra rakták a kezüket. Mosolyogva besétáltam az épületbe. Hidegen Blakere pillantottam.

Megkötözve figyelte miközben megrakom a tüzet őt pedig még inkább a falhoz kötözöm.

-          Érdekes lesz végignézni ahogy leégsz. –mondtam majd benzint kezdtem körbelocsolni az épületben. Persze a szája be volt kötve. Nem tudott beszélni.

-          Várj még! –rohant be Chris. Jól orrba vágta. –Ezt a babánk miatt. – Blake nagyot nézett.

-          Igen. Megfosztottál tőle! –mosolyogtam majd rálocsoltam a fejére a benzint.

A kezembe vettem a gyufát. Meggyújtottam és eldobtam.

Búcsút intettem Blakenek.

-          Mondjátok ugye végignézzük ahogy leég? –kérdeztem miközben beálltunk egymás mellé és néztük a táncoló tüzet. Bentről pedig Blake őrjítő kiáltása hallatszott.

-          Még szép! –húzott magához Chris.

Valóban végig néztük ahogy leég a pajta.

-          Megtaláltam! –kiáltott Kristi. Körbeálltuk a szénné égett testet.

-          Vége. lélegeztem fel.

-          Soha többet nem fog bántani. –Súgta Chris.

Soha többet… 

Say YES!*

Egy álom ami ismét rémálomba torkollik.

Odaértünk Chris mellé.

-          Nem mersz rám nézni? –kérdeztem majd szembe fordult velem. Pont olyan csodálatos volt mint öt éve. Ugyan az a csoki barna szempár… ugyan olyan magas volt. Ugyan úgy néz rám mint akkor.

-          Igen. –mondta határozottan.

-          Igen! –súgtam. Soha többet nem akarok elszakadni tőle...  Az egész baráti körünk ott volt. Nem nevesítek mert mindenki tudja kikről beszélek.

Életem legboldogabb 5 évén vagyok túl. Bár voltak kisebb-nagyobb gondok de mindent megoldottunk együtt. Igen. Nincs többé én vagy te. Már csak együtt van.

Egy hét múlva megyünk „nászútra” ami igazából semmi különös…  Éppen otthon vagyok. A régi énemet leváltotta egy nyugodtabb, megfontoltabb Ellie. De még önmagam vagyok. Chris is sokat változott bár rajta sosem változtatnék semmit se.

Kopognak. Ajtót nyitok.

-          Szia cica. – hallottam azt a hangot amit azt hittem soha többet nem fogok.

-          Te mit keresel itt? –kérdeztem.

-          Csak gondoltam beugrok és megnézem mi van az ifjú párral. Hol is van a te drága urad? –kérdezte nyálasan Blake. Nagyon féltem. A kés a zsebéből kivillant.

-          Csak nem akarsz megölni? –kérdeztem

-          De. Pont ez a célom. Csak meg akarom várni a te drágalátos Chrisedet. Élje csak át még egyszer amit már átélt. – mondta majd felém kezdett jönni. Nem akarok még meghalni de az első és egyetlen gondolatom most csak ez. Ha Chris nem jön hamarosan akkor meghalok. Nem mondta mikor jön és ez most sokat számít.

Hátrálni kezdtem. Blake pedig csak jött felém ijesztően vigyorogva. A kés kibújt a zsebéből…

Chris hol vagy már!?

Félőn néztem a gyilkosom szemébe. Minden tagom megdermedt. A falig araszoltunk.

Blake előbb a bordáimat törte el majd a bal kezem. Pont a gyűrű miatt.

A földön fetrengtem a fájdalomtól levegőt már nem kapok. Csoda hogy „élek” Blake a kezemre taposott és lehúzta az ujjamról a gyűrűt.

-          Majd ráteszem a sírodra rendben? –kérdezte majd rugdosni kezdett.

Olyan szintű fájdalom uralkodott a testemben mint még soha.

Az ajtó nyílt de már késő volt. A nyakamból ömlött a vér. Nagyon fájt. Kínzott. Blake sehol. A szemem nyitva. Látom ahogy Chris mindent kiejt a kezéből, hogy odarohan hozzám. Könnyes szemmel hívja a mentőket. De már nincs sok időm…

Újra lebegek.

-          Panda. –ugrok elé. –Engedj vissza! Kérlek! Nem az én hibám!... –de a sírás kezdte rázni a testem. Panda ugyan úgy mint 4 éve a Szenvedések termébe vezetett.

Láttam Christ ahogy a műtő előtt áll. Nézi mit csinálnak velem.

-          A golyók ide fúródtak. –mutatott a szívkamrám fölé Panda. –Nem fognak tudni megmenteni. – A könnyek megállíthatatlanul záporoztak a szememből.

-          Nem adják fel ugye?

-          Nem. De nem sok esély van rá hogy megtalálják a golyókat… és ott van még a nyakad is meg a bordáid.

-          Akkor mond azt hogy meghalok! –kiabáltam vele. A fájdalom mérhetetlen volt bennem. Chris arcát fürkésztem. – Ne add fel! Nem adhatod fel! – gondoltam magamban. Ott ültem a felhő előtt és figyeltem mikor jön ki valaki.

-          Nem sok esély van rá hogy túléli az éjszakát. –mondta a doki. – Elison nagyon legyengült. Szinte minden bordáját összetörték. Az a bíztató ha az éjszakát túléli akkor a nehezén már túl van…

Chris összeroskadva hallgatta amit az orvos mond.

-          Nem akarom újra elveszíteni. Nem akarom hogy vele is az történjen mint régen… Nem akarom hogy meghaljon… - még gondolkodott magában. – Panda! Persze… - Chris elviharzott. Fogalma sem volt hogy fog kapcsolatba lépni Pandával de a következő pillanatban paff. Christ telibe találta egy busz. – Áh pont jó. –ez volt az utolsó mondata mielőtt eszméletét vesztette.

Lebegni kezdett ő is.

-          CHRIS! –rohantam ki a Szenvedések terméből.

-          El. –ölelt magához. Abban a pillanatban tényleg SEMMI nem létezett csak ő és én!

-          Mit tett velem? –kérdeztem mikor beültünk a felhő elé.

-          Megölt.

-          De még nem teljesen. –mondtam. – Innen még van esély visszakerülni. Egyszer voltam itt eddig. Panda visszaenged.

-          És engem? –kérdezte.

-          Egyelőre semmit nem tudok. Még a Tanácsnak dönteni kell de nézd már a szárnyaid is kinőttek. Nekem is vannak.

-          Egy Bukott Angyalnak hogy van szárnya? –kérdezte miközben egy könnycseppet törölt le az arcomról.

-          Bevisznek minket egy terembe… Én ha túlélem az éjszakát visszaköltözök a testembe de neked menned kell! –mondtam majd megcsókoltam. A fájdalom megint átjárta a testem. – Nem akarlak elveszíteni.

-          Nem fogsz! Ott leszek melletted. –mondta majd leszállt vissza a testébe.

Semmi nem úgy jött össze ahogy akartuk! SEMMI! Mikor Angelo és Ricky meg a többiek megtudták mi történt velünk rögtön bejöttek. Devin Balz és Ryan azt a szemét Blaket kezdték keresni… Meg is találták. Már ki is tervelték mit tesznek vele de ahhoz kellek én is.

Egyelőre most csak a éjszakát élem túl.

Chris egész este ott gubbasztott mellettem. Én pedig a Szenvedések termében voltam lassan visszatérő vendég.

-          Húgi ha túl sokat ülsz itt a végén még pszichés gondjaid lesznek ott lent.

-          Nem érdekel! –förmedtem rá Pandára. – Bocsánat. – hajtottam le a fejem.

-          Tudom ennyin múlik most az életed. –mondta majd leült mellém.

-          Nem akarom elveszíteni.

-          Nem sokáig lenne nélküled. Ahogy elnéztem az első gondolata az volt hogy megöli magát ha te meghalsz. Mindent ott hagyna érted. Bármit megtesz érted…

Soha. SOHA nem akarok még egyszer ilyet érezni.

Két nappal később…

Chris még mindig mellettem gubbaszt. Én pedig a testemben nyitom ki a szemem. Levegő után kapkodok. Még meg kell szoknom hogy a Földön  lélegezni is kell.

-          Chris. –súgom oda neki. Párom felemeli kisírt szemeit. Rám néz majd újra elsírja magát. A fejét a karjaiba temeti és csak sír…

Feelings*

Igazából nem is lett nagy galiba… csak egy kicsi.

Stúdiót, stúdióra halmoztak… én is. Az összes dalt le kellett NEKEM énekelnem, mert Chris engem is beakart vonni a dalokba.

-          Chris már be vagyok rekedve. – motyogtam a mikrofonba.

-          Believe! Kérlek! –nézett rám.

-          Nem. –jöttem ki a kis szobából. –Bocsi.

De végül nem haragudott.

Hát ebből a sok „dalolászásból” lett hangszál gyulladás.

-          Chris ? –kérdeztem kétségbe esetten. – Nem tudok beszélni. – suttogtam. Erre ő csak nevetett de nagyon rosszul érezte magát emiatt.

Semmi érdekes nincs mostanában… Semmit nem tudok mondani… Vagy most beszéljek magamról? Vagy arról hogy nem írok többet?

Na ez egy vicces dolog volt.

Egyik nap otthon ülök. Pont TV-t néztem mikor megszólalt az egyik ilyen szenny sztár híradó és arról kezdtek beszélni hogy én megcsaltam Christ.

-          És ez mind benne van a könyvben mivel Ellie Smith az élete alapján írja a történetet. –mondta nyálasan a műsorvezető. Hát itt telt be a pohár. Majdnem a TV-hez vágtam a távirányítót.

Fogtam magam és bekapcsoltam a gépem és még 20 perccel később is azt magyaráztam hogy mekkora szar az emberiség ilyenkor. Mert sikerült tönkretenniük. – Nem hiszem el hogy ilyenek az emberek. Éppen ezért a további Írásaimat itt fogjátok találni a blogon… Remélem boldogok azzal amit főztek mert most kvázi tönkre tettek… -még dumáltam egy sort de Chris megjött. Neki is megmutattam a cikke is meg a riportot is. Erre hatalmas utálat árasztotta el az összes nyilvánosságot mivel termetes bejegyzés született Tumblr-re.

-          „És ez nem azért van mert El életem szerelme… Nagyon sok ilyen esetről hallottam már hogy a sajtó tönkretette valaki karrierjét…” – olvastam. Persze a blog linkje ott díszelgett a bejegyzés alján.

-          Jobb ez így. –mosolyogtam miközben a karjaiban ültem.

-          Meg kéne végre szervezni az esküvőt. –jelentette ki.

-          Miért akarod ennyire? –kérdeztem.

-          Mert akkor végleg az enyém lennél. –suttogott. Az idő annyira elszaladt. Ő már közelebb a 30-hoz… én meg majdnem 25 éves vagyok… Mikor akarok végre „felnőni”?

-          Veled akarom leélni maradék sanyarú életem ezen a bolygón. –mondta.

-          Velem fogod. –nevettem majd megcsókolt.

……………..

A következő két és fél hónap arról szólt hogy fel-alá rohangáltam intézkedtem és persze Chris is kivette a részét a nagy szervezkedésből de a nagy részét rám hagyta.

Kristivel éppen a ruhámat csináljuk.

-          Maxxy! –kiáltottam. –Szét fogod tépni!

-          Ki kéne zárni. –nevetett Kristi. Lassan egy varró szobát rendezünk be Rickék házában. Igen Rick és Kristi házában csinálom meg a ruhát mert ha otthon csinálnám akkor Chris biztos hogy kutakodna és ha már nem is mindent ezt jól szeretném csinálni. Annyi mindenen keresztülmentem már. Nem akarok tovább szenvedni.

-          WOW! –jött be Rick.

-          Tudod hogy képtelen vagyok ilyenkor. –nevettem majd egy fodrot varrtam fel a ruha aljára.

Nem szokványos lesz ez az esküvő… Ott kezdődik hogy én elvből ne veszek fel fehéret. Ergo Chris lesz fehérben és én meg feketében.

-          Ez mi? –kérdezte Rick mikor felemelte a fűzőmet az ágyról.

-          Az lesz rajtam. –nevettem majd ráhúztam a próbababára a szoknyát és arra pedig a fűzőt.

-          Gyönyörű lesz. –ámuldozott Kristi. – Nekem szebb volt. –röhögött miközben oldalba vágott.

A helyet is meg kellett oldani. Ugye egy átlagos esküvő templomban van. Hát én nem teszem be a lábamat egyetlen egy templomba sem. SOHA! És ebben Chris is egyetértett velem.

Már a dátum is megvan. Görcsösen ellenőrzök újra meg újra mindent… Semminek nem szabad balul elsülnie ezen a napon. Akkor megátkozom a világot!

Már csak két nap van. A fél világ arról beszél hogy összeházasodunk. Chris Facebook oldala ezzel volt tele.

A közös Tumblr pedig magaslati rekordot döntött… Oh igen ez is egy vicces történet volt…

Ülünk egymás mellett és bele vagyunk esve a gépeinkbe.

-          Csináljunk közös Tumblr-t! –szólaltunk meg egyszerre. Az sem volt egyszerű… Meg kellett csinálni egy közös e-mail címet.

-          - És mi lesz a jelszóval? –kérdezte.

-          Mi lenne? –kérdeztem. Majd beütöttem amit gondoltam.

-          ellie_Motionless? –nézett rám.

-          Miért? Mind ketten benne vagyunk. –nevettem majd máris a kinézetét kezdtem tervezgetni. Arról még nem is beszéltem hogy egy csomó közös fotózásunk volt mert az emebrek szépnek gondoltak minket együtt. Volt vagy 10000 képünk.

Chris homlokon csókolt majd hamarosan megszületett az első bejegyzés is. Még aznap este körbement mindenhol hogy nekünk van egy közös Tumblr-ünk.

Még egy nap…

Görcsösen rángatom magamra a fűzőmet.

-          Nem lehet hogy meghíztál? –kérdezte Kristi.

-          Nem. –kapaszkodtam az ágy korlátjába. – Nem lesz ez így jó. –mondtam majd kirohantam a mosdóba. És holt sápadtan jöttem ki 5 perc elteltével.

-          Csak nem rosszul vagy? –kérdezte. Bólogattam. Kristi barátnőm lerohant és egy dobozkával tért vissza.

-          Az nem lehet. –mondtam.

-          De lehet. –mosolygott majd a kezembe nyomta a dobozt. 35 perc múlva a wc tetőn ücsörögve nézegettem a kis csíkot. – Pozitív… nem lehet pozitív…

-          Na? –jött be. csak az orra alá tartottam a kütyüt. leplezni sem tudtam milyen boldog vagyok. Neki is fülig szaladt a szája.

Megcsinálta a sminkem meg a hajam.

-          Miért áll ott és nem néz ide? –kérdeztem mikor egymás mellett sétálgattunk.

-          Mert megmondtad neki hogy maradjon ott. –kuncogott Kristi.

-          Ne röhögj. Te rosszabb voltál. – nevettem. Az elmúlt 5- lassan 6- év eseményei kavarogtak a fejemben. Mikor először megláttam azon a kétségbeesett estén sosem gondoltam volna hogy idáig jutunk… Minden második bokorban egy lesifotós ült. De valahogy ez engem most nem érdekelt.

-          Te láttad a ruháját? –kérdezte Chris Ricktől aki éppen mellette állt annyi különbséggel hogy velünk szemben.

-          Igen. –nevetett.

-          Milyen? –csukta be a szemét Chris.

-          Majd meglátod. –nevetett tovább Rick. Chris csak sóhajtott.

Az egész olyan volt mint egy álom ami az elején rémálom volt. Remélem értitek… 

Choice*

A repülőn ültem, fülemben az új dallal. Még nincs rajta szöveg de már kívülről tudom az egészet…

-          …Mert nem mindenkinek adatik meg hogy beszélhet… Szerencsés vagyok hogy én megtehetem. Nem azért írok hogy gazdag legyek… Azért írok hogy a világ megtudja mi van bennem… Hogy alkothassak. –mondtam a riporternek. Ő pedig elképedve figyelte amit mondok.

-          Reméljük egyre többen megismernek majd… -mondta. –A következőkben pedig…. – a többi megint úgyis csak a rizsa. Már nagyon elegem volt az egész behízelgő, semmit mondó kérdésekből és arcokból. Lassan egy bábúnak éreztem magam. Csak egy bábunak a sok közül aki eljátssza a szerepét amit megírnak neki. Én nem ez akarok lenni. A magam útján akarok járni, a magam döntéseit akarom hozni…

Három héten belül ez volt az ezredik TV-s fellépés. Soha többet nem akarom hallani azt a sok képmutatást s BAROMSÁGOT amit kitaláltak az életemről…

Már csak két óra… - nyugtatgatom magam a taxiban ami éppen a csarnokba visz.

Egy pillanat alatt forog le minden a szemeim előtt… Mikor újra a karjaiban voltam.

Fül süketítő búgással esett le a színpadról. Mikor meglátott minden kiesett a kezéből.

-          Mi tartott eddig? – kérdezte végül.

-          Nagy volt a tömeg a reptéren. –nevettem. A kezembe nyomott egy mikrofont.

-          Csak nem gondolod… - néztem rá kétségbe esetten.

-          De gondolom. –mondta. Elkezdte énekelni a dalt. A refrén sem volt valami egyszerű….

Este görcsbe áll gyomorral állok a tükör előtt… Éppen a hangomat melegítem be. Igen a 8 év ének-zenei suli megtette a hatását.

Féltem. Nagyon. Mi van ha nem tetszem nekik… Fel sem mertem menni a színpadra… Chris mögött araszolva másztam fel a dobogóra majd mikor elkezdtem…Minden megszűnt. Csak lebegtem.

-          Már értem mit szeretsz ezen. –súgtam oda neki. Na hát… ebből a „Kérlek El énekelj velem a koncerten!” dologból az lett hogy a refréneket AZ ÖSSZESET én éneklem… Még ma is. Fogalmam sincs miért jött ez így össze.

Eltelt két hónap. Maxxy a kutyus szépen nő és már nem olyan gyámoltalan mint volt. Chris már szinten minden dalhoz leültet… van kezem a dalokban. És ez jó. Hisz… először hozzám sem akart szólni. Ricky és Kristi elutaztak valahova ketten… jó nekik. Én pedig megint járom a világot.

-          Chris én abbahagyom az írást! –jelentettem ki mikor hulla fáradtan beesetem az ágyba.

-          Nem hagyhatod… hisz ez az életed…

-          Már nem is tudom ki vagyok igazából. Sok majom körbeugrál és érzem magamon hogy változok. A rossz irányba. –mondtam majd kiültem az ablakba… Annyira magára vette ezt a dolgot hogy vagy 4 oldalon keresztül azt magyarázta Tumblr-ön hogy miért ilyen selejtes az emberiség…

-          Nem kellett volna. –néztem rá mikor megláttam a gépen a bejegyzést…

-          De igen. Tudja csak a világ mit gondolok. –nevetett majd kivette az ölemből a gépet és megcsókolt.  A többit meg már úgy is tudjátok.

A következő hónapok stúdiózással szálltak el.

-          De Chris én NEM tudok úgy üvölteni mint te… - mondtam a fejemen azzal a hatalmas fejhallgatóval.

-          Csak próbáld meg. –kérte. Nagyot sóhajtottam majd a fülemben elindult a zene én pedig csak becsuktam a szemem és a másik pillanatban már csak a saját kiabálásomat hallom.

-          Művész vagy! –nevetett Chris. – Kíváncsi vagy rá? –kérdezte miközben kijöttem a kis szobából.

-          Igen. – mosolyogva lejátszotta nekem a számot. Leesett az állam.

-          Előbb is kipróbálhattad volna. –nevetett.

-          Soha többet. –húztam az agyát.

Hamar megfogalmazódott bennünk hogy azt a dolgot is meg kéne ejteni amit esküvőnek hívnak.

Hát… ebből lett egy hatalmas galiba… 

Believe*

Fogalmam sem volt mit fogok csinálni nélküle. Kristi is itthon marad. Igazából nem mondták el miért csak azt hogy marad. Na mind egy.

Chris az ágyon ücsörgött én pedig a konyhában voltam. Aztán hirtelen átkarol hátulról és ijedtemben a kés kiesik a kezemből.

-          Nem is mondtad hogy tudsz főzni. – nézett rám.

-          Csak ha nagyon muszáj. De azt ne kérd hogy gombát vagy valami hasonló finomságot főzzek mert már a szagától is rosszul vagyok. –mondtam majd megkevertem a wokban a húst.

-          És ebből mi lesz? –kérdezte.

-          Milánói. –mondtam büszkén. –Ez volt az első amit meg tudtam főzni Panda nélkül… - megcsókolt majd felviharozott a szobánkba. Olyan 15 perc múlva felmentem. Az ablakban ücsörgött, szemüvegben és A füzet a kezében volt.

-          Mi az amire nem tudsz rájönni? –kérdeztem. Kivettem a kezéből a füzetet meg a ceruzát. – Ezen semmi nem nehéz. –mosolyogtam majd körmölni kezdtem a szavaka amik az eszembe jutottak. Majd visszaadtam neki a füzetet.  –Gyere enni. –mosolyogtam az ajtóból mikor elképedve nézett.

-          Ugye tudod hogy megírtad a dalt? –kérdezte miközben a kanapén ücsörögtünk és én a fél ketchup-os üveget rányomtam a kajára. Csak vállat vontam.

-          Csak szavak amiket helyes sorrendben kell egymás után pakolni. –mondtam majd bekaptam a falatot ami a villámon volt.

Kaparást hallottunk az ajtó felől. Én persze halálra ijedtem. Kinéztem a kukucskálón de nem láttam semmit. Kinyitottam az ajtót és egy csont sovány kiskutya esett össze a lábam előtt.

-          Chris! –kiabáltam majd felvettem a földről a csöpp kis ebet.

-          Oh… - mondta. – Nem hiszem el hogy ennyire kegyetlen az emberiség.

-          Mit csináljunk vele? –kérdeztem. - Csak nem hagyhatjuk kint. Ráadásul esni fog. – Bólogatott. Amiből az lett hogy leraktuk a kanapéra és betakartuk. És innentől kezdve minden 2. percben megnéztem hogy lélegzik-e még szegény pára. Tettünk ki neki vizet a konyhába és Chris megígérte hogy délután elmegy kutyakajáért a boltba.

-          Mit fogunk vele csinálni ha elmegyünk? –néztem rá. Egymás mellett ültünk a bőröndjeink előtt és pakoltunk.

-          Átvisszük Kristihez. Mi lenne? –kérdezett vissza miközben a piros ingjét hajtogatta bele a bőröndbe. Bólogattam. A sírás kerülgetett. – Igen tudom hogy ez most olyan érzés mintha szét költöznénk…

-          Nem akarok elmenni. Akkor inkább nem írok többet csak ne hagyj itt. –kértem miközben odamásztam hozzá és a mellkasába bújtam.

-          Tudod mitől félsz te igazán? –kérdezte. Feszülten figyeltem mit mond. –Attól hogy megint megtörténik az ami két évvel ezelőtt a fotótúrán. –mondta.

-          Lehet. –sóhajtottam nagyot. Felemelte a fejem az államnál fogva. Megcsókolt. Befejeztük a pakolást de én olyan fáradt voltam hogy már a kanapén elaludtam mikor megnéztem a kutyust. És reggel ott is ébredtem. Chris pedig fent dudorászta az új dalt.

-          Feladatod van! –mondta miután felhúzott maga mellé az ablakba.

-          Mi csoda? –kérdeztem elképedve. A kezembe adta a füzetet.

-          Olvasd fel! –kérte. Megtettem. Elővette a telefonját és a kezembe adta a fülhallgatóval együtt. Belegyömöszöltem a fülembe és hallgatni kezdtem egy szövegtelen számot. Nyilván Ricky és a többiek játszották. Akaratlanul is elkezdtem énekelni a szöveget amit együtt írtunk. – És beigazolódott. – csóválta a fejét.

-          Mi csoda? –kérdeztem mikor visszaadtam neki a telefont meg a fülhallgatót.

-          Hogy neked ezt el kell énekelned. Velem. –mondta majd magához húzott.

-          Átrendeztem az egész programot. Utánatok megyek… valamikor. –néztem rá.

-          De aztán siess! –mondta. A kezembe vettem a füzetet és rajzolni kezdtem. Az eredmény egy kacifántos rajz a dal címével. – Festőnek is mehettél volna. –mondta.

-          Lehet. –nevettem majd egy másikat kezdtem rajzolni… Amiből egy fej lett. Az övé.

-          Ez kell nekem! –vette ki a kezemből a füzetet.

-          DE még nincs kész! –mondtam majd megfordultam feltérdeltem és ki akartam venni a kezéből. De nem sikerült.

-          Ilyenkor olyan aranyos vagy. –nevetett majd megcsókolt. A füzet a földre esett a kezei pedig a hátam közepén voltak. És akkor a kutya ugatni kezdett. – Megszólalt. – Lerohantam. Semmi baja nem volt a kis csöppségnek. Ugrándozott, ugatott és csóválta a farkát.

-          Itt akarjuk hagyni? –kérdeztem miközben jól lejátszadoztam vele.

-          Nem. Megkapja Kristi. –nevetett.

Így is lett. Átvittük szegény párát Kristihez. És nem úsztam meg hogy Chris ne áradozzon a hangomról. De nem zavart. Így is úgy is a stúdióban kötnék ki. Ha nem énekelek akkor az ablak mögött.

Hosszú az út Londonig. Remélem ezúttal semmi baj nem lesz.